|
6. fejezet
Berill 2011.03.13. 16:33
Jó nap volt, de az ébredés...
Sakura
Mire megérkeztünk jártányi erőm sem maradt. Az ég is beborult, a levegő is lehűlt. Nem is csoda, hisz lassan kilenc óra. Persze ilyenkor még nem szoktam aludni, de most legszívesebben ledőlnék egy, piha-puha ágyra, s fel sem kelnék legalább két napig. Bár a luxusautó ülése egyáltalán nem kényelmetlen, ha sikerült háromszor is elszunyókálni rajta. Viszont egy idő után nagyon nyomja a hátát az embernek. Mindenesetre épségben értük el a villát.
Pein után én voltam az első, aki belépett az ajtóm, mögöttünk pedig a többiek, kezükben fél-fél tucat szatyor és táska, amiket azonnal le is hajítottak a nagy, fekete bőrkanapéra. Itachi zárta a sort, s egyben az ajtót is, majd felém fordult.
- Sakura, ha megengeded, szeretném megnézni a sebed.
Erről teljesen megfeledkeztem. Nem fájt az elmúlt órákban és ezen most nagyon csodálkozom. Egy ideje ott virítanak a hátam közepén, azaz pontosabban négy vagy öt napja. Amikor öltöztem felfigyeltem a kötésre, de mivel nem éreztem semmi kellemetlenséget, nem is foglalkoztam vele. Nagyon jó munkát végzett...
- Jaj, ne már Itachi! Ne rontsd el a kedvét, inkább haladjunk azzal az ajándékozással, mert így is tűkön ülünk a többiekkel. – Deidara úgy pattogott akár egy gumilabda. Én viszont elvesztettem a fonalat. Meglepetés? Nekem? Ahogy felnéztem vigyorgó bátyámra a magamban feltett kérdésekre a válasz egy jó nagy igenként érkezett.
Megragadta a kezem és felvezetett a lépcsőn. Az ő szobája melletti ajtónál álltunk meg. A többiek végig a sarkunkban voltak és rejtélyes sutyorgásba kezdtek én pedig egyre izgatottabb lettem.
- Remélem hugi, tudod, hogy nem állt szándékomban megosztani veled a szobámat.
Már épp vágtam volna vissza, amikor kilökte az ajtót. Nem csak a szavak, de a levegő is belém szorult.
Halványlila falak, hófehér bútorok, sötétlila, bolyhos szőnyeg, háromágú lámpa…
Istenem, milyen szép volt!
- Ez az enyém? – néztem a fiúkra, mint borjú az újkapura. De hát ki nem lepődik meg egy ilyen ajándék láttán?
- A tied, Sakura-chan. – mosolygott rám Tobi, miközben látszott rajta és a többieken, hogy milyen büszkék amiért, ilyen reakciót sikerült kiváltaniuk belőlem.
- De hogy? Mikor volt egyáltalán időtök?
- Mit gondolsz, mennyi időt töltöttünk a boltokban, hugi?
- Hát… igazad van.
Továbbra is leplezetlen ámulattal jártattam a szemem. Remegő lábakkal léptem át a küszöböt, hogy még alaposabban szemügyre vegyek minden egyes részletet.
Az ajtótól jobbra lévő falon volt a hatalmas, négyzetre szabott ablak, amit ugyancsak sötétlila függönyök takartak, amelyek a padlóig is érhettek volna, ha nincsenek összekötve egy fehér masnival, s azok segítségével felakasztva két oldalról egy apró szögre, amit észre se vettem volna, ha nem megyek közelebb. Közvetlen az ajtóval szemben volt egy íróasztal, szintén fehér színű, puffos székkel.
Az asztalon csupán egy szürke ceruzatartó, és néhány – gondolom üres- jegyzettömb. Részletesség kedvéért megemlíthetem a sarokban lévő, hangjegymintás kukát is.
Az ablakkal szemben volt az egyszemélyes, ugyancsak hangjegymintás, ágyneművel ellátott ágy is. Hiába hatott rám oly hívogatóan egyelőre ellenálltam a kísértésnek, hogy belevessem magam. Helyette sikítottam egyet. Persze csak kicsit, és nem az álmosság miatt. Hanem, mert megláttam valamit, ami akkora örömet okozott, hogy kis híján cigánykerekeket vetettem a szoba közepén.
Ő volt a nagy poszteren, ami akkora volt, hogy egy kis túlzással azt mondhatom, hogy szinte az egész falat elfoglalta. Az ágyam felett Avril Lavigne kacsintott vissza rám. A példaképem! Ha majd egy nap sztár leszek olyan, akarok lenni, mint ő! Meglehet, hogy sokan nem osztoznak a véleményemen, miszerint Avril a földkerekség egyik legcsodálatosabb énekese, akinek személyiségét csak a dalai múlják felül, de számomra mindig ő marad, azaz ember, aki a legtökéletesebb a szakmában.
Volt itt még egy fésülködő asztal is tükörrel, na meg egy hifitorony, és a ruhásszekrény. Álomszoba, ez tagadhatatlan.
- Remélem, kisasszony, megfelel az igényeinek? Tudja egy párszor a lábamra esett az a böhöm nagy szekrény. – lépett mellém Sasori. Idétlenül tátogtam, mint egy harcsa. Igyekeztem kipréselni magamból egy köszönömöt, de az se sikerült. Mivel csődöt mondtak a szavak, így megöleltem, de nem csak őt, hanem az egész társaságot.
- Tessék Sakura. Már csak ez a kibaszott bigyula hiányzik. – nyomott a kezembe Hidan egy arany táblácskát, majd kilökdösött a szobából, s az ajtó felé fordított.
Lenéztem a kezeim közt tartott hideg fémre. Mosolyogva akasztottam fel az ajtómra az én saját névtáblám. Tökéletes volt! Mintha egy magazinból varázsolták volna elő ezt az egészet.
- Csodálatos. Nagyon, nagyon, nagyon köszönöm. Közösen rendeztétek be?
- Igen!
- Ha rám hallgattok akkor másodállásban lakberendezőnek mentek. – dicsérgettem őket. Alig ismerem ezeket, az ismerős ismeretleneket, de máris belopták magukat a szívembe.
- Szerintem ideje rendbe hozni azt a sebet, utána nyomás fürdeni, majd csicsikálni. – sürgetett bátyám, de mosolygott és ez mindnél fontosabb volt. Azért, hogy meg ne feledkezzen magáról, rendesen karon csíptem mire fejjajdult, én meg csak röhögtem, s velem együtt a többiek is.
Itachi
Sakura sebével minden rendben volt. Az új szobájában ültünk az ágyán. Pein fogta az ölében, míg én megint csak lekentem a fertőtlenítővel, s megigazítottam a kötést, ami a nap folyamán szétcsúszott. Igyekeztem nem összeragacsolni Sakura zöld, macimintás hálóingét. Az én tanácsomra fordítottunk a felálláson, vagyis előbb a fürdés, aztán a kezelés.
- Egy-két napig békén hagyjuk. Most már szépen elkezd gyógyulni. Fürdésnél vigyázz rá, hogy ne nagyon ázzanak át a tapaszok. Rakok az éjjeliszekrényedre egy fájdalomcsillapítót, ha este nem tudnál aludni. –adtam ki az utasításokat.
- Köszi, Ita. – pislogtak rám azok, fáradtságtól elhomályosult zöld szemek.
Aranyos lány volt ez a Sakura. Mikor kisebbek voltunk sokszor játszottuk azt a bátyjával, hogy ez a kisangyal is a húgom. Persze ez csak játék volt, és sajnos is maradt. Előbb az öcsémmel kellene rendezni a dolgaimat, minthogy ilyen badarságokra gondolok.
Még az is meglehet, hogy ha Sakura az én húgomnak született volna, akkor ugyan olyan lenne, mint Sasuke.
- Lassan tényleg ideje lesz elmenni, aludni, de előtte összeütünk Kisame-val egy vacsorát. Szereted a sajtos melegszendvicset?
- Imádom…
Pein felé is vetettem egy kérdő pillantást, aki a húgával egyetemben bólintott.
Összeszedtem a cuccaimat, majd átvittem őket a szobámba és már a konyhában is voltam. Öcsém ült egymagában az asztalnál. Egy vajas-sonkás szendvicset majszolt. Meghallhatta, hogy közeledik valaki, mert felkapta a fejét. Tudom, hogy nem mutatom ki, de a szívemet különös fájdalom járja át valahányszor Sasuke, rám néz azokkal az üres, rideg, fekete szemeivel. Sakura tekintete akárhányszor Peinre téved, mindig csillog a szeretettől, ami engem undok kötélként fojtogat.
- Meddig marad itt? – úgy látszik, nyugtalanítja az új vendégünk.
- Ne játszd az értetlent. Te is itt voltál, s láttad, ahogy rendezik a szobát, szerintem elég egyértelmű, hogy Sakura itt fog maradni.
Erre ő csak horkantott egyet, s felkapta az üres tányért és a mosogatóba vágta. A porcelán fájdalmas nyekkenéssel landolt a többi mosatlan között. Mielőtt végleg elhagyta volna az étkezőt még utána szóltam. Nem akartam, hogy hülyeséget tegyen.
- Eszedbe ne jusson bántani, vagy akár csak egyetlen rossz szóval is illetni azt a lányt, mert Pein előbb ellátja a bajod, hogy lábra se állsz majd jó pár napig, utána pedig kihajít innen. Nem hatná meg az én könyörgésem sem, ha netán megvédenélek. Szóval vigyázz mit mondasz.
Sakura
A hangjegyes ágynemű nem csak szép volt, de kényelmes is. Ahogy bebújtam a takaró alá, arra számítottam, hogy azonnal elnyom az álom. Ehelyett visszagondoltam a mai napomra. Hirtelen mindent olyan szépnek láttam. Megnyugtat a tudat, hogy már nincs közelemben az apám.
Finom volt a vacsora, a hangulat pedig egyenesen fantasztikus. Bár állítólag mindenki jelen volt, én mégis észrevettem, hogy Itachi öccse, ha jól emlékszem Sasuke, kihagyta a az étkezést...
Vicces volt a vásárlás, és meg is nevetettek párszor.
Hosszú perceket még hosszabb percek követtek, nekem mégsem jött álom a szememre. Az órám kattogása az idegeimre ment. Ami még rosszabb azaz, hogy a félelem is bekúszott a takaró alá, ami alatt elrejtőztem. Hiába égett az éjjeli lámpám én mégis féltem az árnyékoktól.
Amikor elkezdtem számolgatni kattanásokat, s a száztizenkilencediknél tartottam, feladtam.
Úgy pattantam ki az ágyból, mintha darázs csípett volna meg.
Kopogni se volt bátorságom Pein ajtaján, helyette minden szó nélkül berontottam. Szerencsére nem ébredt fel. Óvatosan, vigyázva, hogy fel ne ébresszem, bemásztam hozzá. Jó nagy ágya volt így minden gond nélkül elfértünk.
- Sakura… - azt hiszem itt ásított, de nem biztos. Nem láttam olya sötét volt, de a leheletét éreztem a hátamon és két erős karját is a derekamon. – Mit keresel itt?
- Én csak… fura még az új szoba. – az istenért se vallottam volna be, hogy miért is settenkedtem át.
- Jó, rendben. Ne magyarázkodj!
Testvéri puszit hintett a tarkómra, s még közelebb húzott magához.
Akkor már tudtam: ott voltam a testvérem féltő karjai között, ahova semmi rossz nem ér el. Biztos voltam abban is, hogy a rémálmok is messziről elkerülnek ma este.
Sőt, az is lehet, hogy valami szép illúzió vár rám odaát az álmok mezején – ahogy édesanyám mondaná.
Mi ez? Ég az arcom. Nem ez annál is rosszabb. Fáj… rettenetesen. Valaki erőből ráncigálja a karomat. Kiabál… kiabál, ordít, üvölt. Ki ez? Miért csinálja? Engedjen már el! Ez fáj… nagyon… Apa… itt van? Ne, nem akarom! Pein, hol vagy? Pein… Pein..
- Pein... Pein!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
