8. fejezet
Berill 2012.11.22. 23:46
A zajos lakók – szegény ház…
Pein
Sose hittem volna, hogy a hatalmas asztalt kicsinek, a márkás, drága széket pedig kényelmetlennek érzem majd. Noha tisztában vagyok vele, hogy csupán az idegeim játszanak velem, mégsem tudok nyugton megülni a helyemen.
Fent az emelten az összetört húgom, tőlem egy karnyújtásnyira pedig a szipogó Konan. Nem néz a szemembe, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Valójában én sem. Pedig tudom, hogy rá vagyok mérges. Lelki szemeim előtt egyfolytában Sakura elgyötört, kétségbeesett arcát látom és rettegő sikolyát hallom.
Konan pedig csak hallgat, és egy szót sem szól.
Milyen lehetetlen egy helyzet, hisz mindkettőjüket szeretem, de most hírtelen én sem tudok kedvesemre nézni. Magatehetetlenül temetem fejem tenyereim közé. Megpróbálok mélyeket lélegezni.
A húgom odafent fekszik. Összetörten. Összetörten és boldogtalanul. Boldogtalan… Az én mindig nevető, vidám kishúgomra rá sem ismerni.
Ez idáig féken tartott indulataim most formát öltöttek. Teljes erőmből vágtam rá az asztalra, mely egy határozott reccsenéssel adta tudtomra, hogy falábainak igencsak megterhelő eltűrnie a dühömet. Éles fájdalom nyilallt az öklömbe, de ez volt a legkisebb gondom.
- Hogy hihetted? Hogy voltál képes rá? – Torkom szakadtából üvöltöttem vele. Remegve emelte fel állát, mintha jelezni szerette volna, hogy mégis csak maradt valami abból a híres büszkeségéből.
- Hogy gondolhattad?
Lassan kifújtam a levegőt. Józanul kell gondolkodnom mielőtt olyat, teszek, amit egy életre megbánok. Mikor újból belekezdtem, már sokkal halkabb és nyugodtabb voltam.
- Kérlek, Konan. Menj el – a következő pillanatban eltűnt az erős, makacs nő. Elpárolgott minden büszkesége és sírva lökte ki maga alól a széket. Futóléptekkel rohant az ajtó felé.
- Várj!
Mindketten a hang felé kapjuk fejünk. Az utolsó lépcsőfokon, a még mindig macimintás hálóinget viselő, szelíd húgocskám. Milyen ijedt és ártatlan.
- Pein. Nem tudhatta. Ez a mi hibánk, nem tehet róla. Ne kiabálj vele. Nem tudta.
Néhány másodpercig nem voltam képes visszatartani feltörő könnyeimet. Olyan kicsi és törékeny, és nem csupán a testvéri rajongás beszél belőlem. Még így is, ilyen állapotban is más baját előrébb helyezi a sajátjánál. A szíve tömör arany.
Kérlelően néz rám, majd Konanra.
- Bocsáss meg nekünk, én csak… nem tudtam aludni. – Minden bátorságát összeszedve szabadkozott. Kedvesem reakciója mindkettőnket váratlanul ért. Kirántotta a helyéről az ajtót és rohamos iramban távozott.
- Mi lesz már! Menj utána! Beszéljétek meg, ne baltázd el!
Hitetlenkedve vettem tudomásul a Sakura hangjában felcsendülő indulatot, ugyan szelíden szólt. Kétméteres léptekkel szeltem át a köztünk lévő távolságot, majd apró puszit nyomtam az arcán virító piros foltra, melyet kedvesem keze okozott, és amilyen erősen csak tudtam, magamhoz öleltem.
- Nagyon szeretlek.
- Én is téged, Vöröske! De most siess! Érd utol… kérlek.
- Rendben.
Fájó szívvel hagytam ott őt. Vöröske? Ezért még kap, amint visszaértem, de jelenleg az a legfontosabb, hogy utolérjem Konant és megbeszéljek vele mindent, hiszen szeretem, és így nem lehet vége…
Sakura
Amint újra egyedül maradtam, ismét átfutott rajtam a félelem. Vetített filmként pergett le előttem a tegnapi nap. Az idegen ház barátságos, meleg berendezése hamar belopta magát szívembe. Most mégsem leltem megnyugvást a karamella színű falak bámulásában, helyette a falióra kattogását számoltam. Minél előbb magam mellett akartam tudni Peint. Nem akartam egyedül lenni…
Amint megtöltöttem a poharamat jéghideg, hűsítő csapvízzel, lehuppantam a konyha egyik székére. Ja, és öhm… a konyhapulton szendvicsek… egyet elloptam.
Hát, ez a reggel sem sikerült valami fényesen! Mielőtt még újra elmerülhettem volna az imént történtekben, valaki végigtrappolt a konyhán. A titokzatos srác volt, Sasuke. Fekete farmert és kék inget viselt. Vicces, az az ing valószínűleg még sohasem látott vasalót. Ruházatának minősítése után, azonnal levontam egy fontos és elhanyagolhatatlan tényezőt; alighanem ő a leghelyesebb fiú, ezen a milliárdok lakta földön. Költői túlzás persze, nem mintha ez annyira foglalkoztatott volna…
- Jó reggelt – köszöntem rá. Igencsak rossz ötletnek bizonyult. Csupán egyetlen pillanatra sikerült a szemébe néznem, az viszont bőven elég volt, hogy leessen, mit szeretne közölni. Valószínűleg ostoba libának nézett. Igen, ez elég valószínű.
Most, hogy újra teljes lett a csend, alkalmam nyílt, hogy szétnézzek a konyhában. Hát… a konyha, olyan konyhás volt… Na, jó. Hogy pontosabban fogalmazzak; az konyha és az ebédlő egybe volt nyitva. A hatalmas térség, a nagy mozgásterület minden bizonnyal hasznos volt, tekintettel a ház lakóinak létszámára. Lenézve a hatalmas, kerek asztalra, eszembe jut a tegnap esti vacsora, ahogy a fiúk, csordultig megrakott szendvicses tányérral elmondanak egy komolytalan imát Hidan furcsa nevű istenéhez.
Nagyon rendesek voltak, és hihetetlenül idióták. Kivéve Itachit. Ő, hogy is mondjam. Kicsit olyan mintha a birkák pásztora lenne, egy árnyalatnyival komolyabb, mint a bátyám.
Odafent mozgolódás támadt.
- A jó-büdös-kurva-életbe-te-szerencsétlen-szarcsomag! Mi a francnak hagyod szét az alsógatyáidat? – Jé, felismertem! Ez Hidan! Mekkora zseni vagyok…
- A fürdőbe menet ejtettem el, bazd. Boccs, hm. – Hm? Ez pedig a szöszi!
Ajtócsapódás, ajtókicsapódás, egy tompa puffanás, két tompa puffanás. Verekednek? Még egy tompa puffanás és egy üvöltés. Ezek párnacsatáznak! Mint az ovisok… én is szerettem ovis lenni, de azt hiszem, hogy azok az ütések még a párnáknak is fájnak, úgyhogy nem rohanok fel játszani.
- Minden rendben, Sakura?
Kis híján meghaltam ijedtemben. Itachi állt mögöttem, de halványlila gőzöm sincs, hogy hogy nem vettem észre. Ma reggel nem vagyok toppon.
- Azt hiszem igen, de a hátam…
- Fáj? Azt hiszem jobb lenne, ha megnézném. Lehet róla szó?
Kicsit bizonytalanul méregettem az arcát, de nem láttam okát, annak, hogy tiltakozzak, és ráadásul egyre jobban égetett az a fránya seb. Amúgy Itachi feje reggel egyáltalán nincs kómás állapotban. Bele se merek gondolni, hogy én milyen képet vághatok. A legjobb az lesz, ha egy ideig még elkerülöm a tükröt. Vagy, ha most rögtön rendbe hozom magam.
- Először felöltöznék, meg minden.
- Rendben, de a kötésre vigyázz! Zuhanyozz és ne fürödj! Ha végeztél, gyere a szobámba!
- Hű. Értettem főnökúr! – Felpattantam és szalutáltam. Viccesnek szántam, és tulajdonképpen muri is voltam, mert elmosolyogta magát, csakhogy a hirtelen mozdulat következtében rögtön vissza is huppantam a székre. Lehet, hogy ez komikusabban mutatott, mint a tisztelgés.
Még most is elcsodálkozok a szobám szépségén. A fiúk hihetetlent alkottak. Meg kell valahogy köszönnöm nekik. Pein és anya szerint finoman sütök, majd csinálok valamit a bandának. Anya… fel kellene hívnom. Már régen nem beszéltem vele. Sose volt meg köztünk az igazi anya-lánya kapcsolat, most mégis hiányzik. Bár, tudtommal mostanság őt sem foglalkoztatta nagyon, hogy mi van velem.
Elhúztam a függönyt, fel a redőnyt és ablakot nyitottam. A nap persze, mint ahogy az lenni szokott, pillanatokra megfosztott a látásomtól. A fény elárasztotta az egész helységet. Akár egy apró álomvilág. Imádom!
Irány turkálni a szekrényben! Tudom, hogy borzasztóan gyerekes vagyok, de egyszerűen muszáj feltúrnom a szekrényemet! Régi szenvedélyem. Persze utána rögtön rendet teszek, hiszen utálom a rendetlenséget.
Lila rakott szoknya, rózsaszín vékonypántú fölső, pihe-puhatörölköző, fogmosó… irány a fürdő. Nagyjából emlékszem merre keressem.
Az első emeleti fürdőszoba egy újabb luxus-gyöngy ebben a nagy kincses ládában. Ami viszont meglepett, hogy egy meglehetősen nyugis láncszem. Hát… ezt is imádtam!
Fehér márványcsempe a talpam alatt, mélybarna faburkolat a falakon. Luxus zuhanyzó, hatalmas sarokkád, nagy tükrök a bárpultos kézmosó felett, és hangulatvilágítás. Egyedül az üvegajtó és a nagy ablak nem tetszett. Csak remélni mertem, hogy befelé fele annyira se lehet látni, mint ki. Ettől függetlenül oda meg vissza voltam érte. Tegnap csak a fáradtság és a sietség akadályozott meg abban, hogy órahosszokat töltsek a melegvízben. A csudába! Most pedig Itachihoz sietek. Amúgy is fürödtem este, most csak egy gyors mosakodás, hogy lenyugtassam magam. Nem mintha feldúlt állapotban lennék. Ugyan, mit nekem ez a reggeli balhé? Sokat megélt veteránnak érzem magam ezen a téren.
Volt még valami említésre méltó a ma reggelben. Mégpedig az, hogy a házban egy pillanatra se volt csend. A fiúk lent reggeliztek. Az üvöltésüket még a zuhany alatt is hallani véltem. Tiszta őrültek háza, de ez is tetszik.
- Megmondtam, hogy a tegnapi naptól kezdve utálom a paradicsomot! Uttttttálom!
- Ne balhézz Kisame! Ezt edd, ezt kapod, hm! Örülj neki, hogy nem tonhal!
- Anyáddal szórakozz, Barbie!
- Barbie? Kapd be a pöcsöm!
- A büdös tonhalas Barbiebabát! Ne itt buzuljatok! Még a végén elmegy az étvágyam!
- Pofa be, és egyetek!
- Neked pofa be, Sasori! Nehogy már azt hidd, hogy dirigálhatsz!
- Tobi szerint Sasori-channak igaza van! Így nem lehet enni, Tobi pedig majd meghal, olyan éhes!
- Engem nem érdekel, ha kinyúlik Tobi, akkor sem kell már kora reggel kötözködni, hm!
- Elég legyen! – És jő megváltó; Itachi rendet teremt, Happy End.
Magam előtt láttam a katonás rendben étkező srácokat. Na jó, ennyire erős fantáziám nem lehet. Szóval, magam előtt láttam a disznó módra étkező srácokat, a nagy kerek asztal körül. A kerek asztal lovagjai… Valamiért még azt is el tudom képzelni, hogy valamelyikkőjük lovat rejteget a szobájában. Fehéret… Talán Deidara, vagy Tobi. Nem, szerintem Tobinak hörcsöge van.
Másodjára már frissen és üdén léptem ki a szobámból. És jött a következő bumm. Merre van Itachi szobája? A folyosó szerencsére közel sem volt néptelen. Sőt, a reggel szóban forgó alsónadrág még mindig ott virított a sarokban. Deidara a korláton áthajolva… azt hiszem labdázott Tobival. Na jó. Annyira mégse voltak gyerekesek. Tobi rendes, szép passzokat adott fel Deiadarának. Szerencsére észrevett, ahogy közelebb mentem hozzá.
- Á, jó reggelt Sakura! Zűrös egy reggel volt, de ezért meg vagy csajszi, hm?
- Köszi, neked is! Meg persze!
- Akkor oksi. Egy passz, hm?
- Miért is ne?
A kezembe nyomta a labdát. Odalent Tobi, kitárt karokkal.
- Üdv Sakura-chan, minden oké?
- Persze. Figyelj csak, megy labda!
Nem vágtam fejbe, nem dobtam mellé. Tökéletesen a srác kezei közé ejtettem a labdát. Bingó, Sakura!
- Tobi szerint ügyes! Most figyelj, dobom!
És elkaptam! Hűűű!
- Ügyi!
- Köszönöm, de jobb, ha igyekszem. Merre van Itachi szobája?
- Ejnye Sakura! Még nem vagy itt egy napja, de már pasizol? Miért pont Itachi, én sokkal helyesebb vagyok!
- Ne hülyéskedj! Csak a hátam. Megnézi.
- Ugyan, én is szívesen megnézegetem, hm.
- Haha, nagyon vicces. És egy kicsit perverz is.
- Remélem, nem mondasz meg Peinnek!
- Hát még nem tudom. Erősen gondolkodom rajta – a színjátszás kedvéért még a szemöldökráncolást is bevettem. Ellenfelem pedig a kiskutya szemeket, bár jobban hasonlított egy manga szereplőre. Oda vagyok a manga szereplőkért úgyhogy a hatás így is megvolt, de persze nem adtam jelét a gyengeségnek.
- Eggyel feljebb, a legutolsó szoba. Ja bocsi. Az az átjáró Narniába. Oda ne menj! Vannak, akik nem tértek vissza…
Na jó. Ezen nem lehet nem nevetni! Amúgy szeretem Narniát…
- De most komolyan! Merre?
- Az lesz, az a szoba, de ha mégsem… én előre szólok, hogy óvatosan!
Hát akkor irány Narnia!
|
Szia ennek a történetnek lesz folytatása? Mert nagyon tetszik :)