|
11. fejezet
pinky02 2014.01.19. 13:08
Egy lépéssel közelebb hozzád
Ahogy becsukódott Naruto mögött az ajtó, futásnak eredt. Szőke tincseibe vígan kapott bele a szél. Ígéretes pillanatnak ígérkezett, hogy beszéljen Hinatával. Még ha nem is volt biztos benne százszázalékosan, egy próbát megért ez az egész. Új élet, új érzések, ezekért bármit megtett volna. Egy csöpp esély a boldogságra csak szította benne a tüzet. Lelkesedését semmi sem rombolhatta le. Most biztos nem.
Hirtelen vett egy éles kanyart, amitől egy pillanatra kicsúszott a lábai alól a talaj, de hamar visszanyerte az egyensúlyát, és folytatta útját a Hyuuga rezidenciája felé, amit már messziről fel lehetett ismerni. Úgy, mint az Uchiha család által birtokolt épület, ez is hatalmas és kiemelkedő volt a többihez képest, ami a faluban volt. Persze az épület nagyságával sem a klán erejét próbálták fitogtatni, de valamivel mégis jelképezni kellett a Hokage iránti hűségüket és a klán vérvonal képességét is, még ha a belső viszonyok nem is voltak a legjobbak.
Naruto lihegve torpant meg a hatalmas kőfallal körülvett épület előtt, amiket néhol vasrácsok szegélyeztek, hogy biztonságosabb menedéket nyújtson az ott élőknek. A háború után nem sokan maradtak, mégsem akarták elhagyni az otthonukat. Mikor sikerült csillapítania a futás miatt hevesen verdeső szívét, belökte a kaput, majd meg sem állva, hogy becsukja, egyenesen a bejárathoz sétált. Határozott léptekkel tette meg azt a pár métert, még a lépcsőket elérve sem bizonytalanodott el. Még az idegesség legkisebb jelét sem mutatta. Megigazgatta ruháját, beletúrt szétálló tincseibe, letörölte homlokáról az izzadságcseppeket, miközben elnyomva az izgatottságát, bekopogott az ajtón.
Percekig ácsorgott szobrozva a verandán, abban reménykedve, hogy itthon találja a keresett lányt, akivel annyira szeretett volna beszélni. Remélte, semmi probléma nem akad, miközben elmondja neki az álláspontját. Szerelmesnek nem nevezte magát, hiszen annyira még nem ismerte Hinatát, hogy így érezzen iránta. Alig tudott róla valamit, mégis fojtogatta a kíváncsiság az őt váró jövő miatt, amit talán megoszthat vele.
Már kezdte volna feladni, mikor kattant a zár, az ajtó pedig résnyire kitárult. Az illető percekig habozott, hogy kikukucskáljon-e vagy sem, végül megadva magát, kidugta rajta a fejét. Naruto meglepve mérte végig a hosszú, barna hajú lányt, akinek halványlila szemei csodálkozva nyíltak ki, mikor rápillantott. Rég volt utoljára, hogy bármelyik Hyuugával találkozott volna, ugyanis mióta vége lett a háborúnak, nem igazán mozdultak ki otthonról. Rengeteg családtagot elveszítettek, nem lehetett könnyű nekik, és ezt számításba véve Tsunade nem is igazán zaklatta őket küldetésekkel.
Uzumaki Naruto mégis mit keres itt? A falu hőse, mit akarhat tőlük? – futott végig a lány fején.
Végül leplezve csodálkozását, kihúzta magát, válláról lesöpörte a kiálló, kósza tincseket, majd megköszörülve a torkát, megszólalt.
- Naruto, mit keresel itt? – próbálta elnyomni kíváncsi lelkesedését, amit a fiú jelenléte váltott ki belőle. Sok rajongót szerzett, miután legyőzte Madarát és Obitót, akik közé a lány is beletartozott.
- Hanabi? – nyögte hirtelen a rókafiú, mikor tudatosult benne, ki is áll előtte. Sokat változott a lány, magasabb lett és nőiesebb, főleg bizonyos testrészein. Az arcvonásain is látszódott, hogy szinte kész nő lett belőle, és mindez valószínűleg előnyére is válhatott. – Hinatát keresem. – Egy pillanatra meg is feledkezett arról, miért is van itt, és nem találta a megfelelő szavakat, mit is mondjon neki.
- Hinatát? – Meglepte, hogy miért pont őt.
Bár ahogy szeretett nővérét ismerte, majd’ ki fog csattani a boldogságtól, ami nagy valószínűséggel ájulással fog járni. Lelkileg már felkészítette magát az elkövetkezendő pár órára. Felsóhajtott, majd megtörve a csöndet, folytatta.
- Várj egy pillanatot, mindjárt előkerítem. – Egy biztató mosolyt eresztett meg neki, majd behajtva az ajtót, eltűnt a vastag deszka mögött, magára hagyva a fiút.
*
Hinata mit sem sejtve különös látogatójukról, a konyhában sündörögve épp süti készítéssel foglalkozott. Az igazat megvallva, régen sose engedték be ide, mivel ő a főház tagja, neki nem kell ilyen dolgokkal foglakozni, de a háború véget érte óta viszont amennyi időt csak tudott, itt töltött. Hiszen egy nőnek muszáj tudnia főzni, valahogy el kell majd látnia a családját a későbbiekben.
Erre a gondolatra egy pici mosoly kúszott fel ajkaira. Vidáman fogta meg a tepsit, majd kinyitva a sütőt, berakta oda a frissen elkészített kakaós csigákat. A sütéssel most próbálkozott először, remélte, hogy nem rontott el semmit, hiszen recept alapján csinált mindent. Mikor berakta, becsukta az ajtaját, majd elfordítva rajta a gombot, óvatosan helyet foglalt a széken. Onnan nézte az átlátszó üvegen keresztül a finom csigákat, ahogy a tűz melegétől majd megbarnulnak.
Halk léptek zökkentették ki a gondolataiból, és egyből oda is kapta fejét. Az ajtóban Hanabi jelent meg, sejtelmes mosollyal az arcán. Meg sem állva a nővéréhez sétált, majd megragadva a kezét, némán felhúzta a székről. Aztán a háta mögé sündörögve kikötötte a kötényt, és azt átemelve a fején, a konyhapultra dobta. Hinata szóhoz se tudott jutni a meglepettségtől, de nem is kellett, mert húga megelőzte.
- Vendéged jött, így jobb, ha csinosan mész ki, és nem lisztesen – magyarázta el neki rövid a szituációt, majd újból megragadva a karját, elkezdte maga után húzni a zavart lányt.
- Vendégem? Mégis ki keresne ilyenkor? – Nem tudta mire vélni a testvére fura viselkedését.
Azt meg legfőképpen nem, hogy mégis ki jönne el egészen idáig, hogy vele beszéljen? Ha csak nem Inóról van szó és a hülye terveiről, amikkel mostanában zaklatta. Kész az a lány.
- Majd meglátod – vetett rá egy pillantást Hanabi, majd visszafordulva a folyosó felé, továbbra is maga után vonszolta őt.
Hinata sose volt az a tipikus hű-de-erős személyiség, így inkább nem állt le vitatkozni vele. Hiszen úgyis veszített volna ellene, mint ahogy az általában lenni szokott. Idegesen tűrt egy tincset a füle mögé, valahogy sejtése sem volt róla, mégis ki lehet az a titokzatos látogató, akit Hanabi ennyire titkolt előle. Valaki olyannak kellett lennie, akire biztos nem számított, aki esetleg fontos is lehet neki. De akárhogy törte a fejét, nem jött rá, ki lehet az.
Ahogy végighaladtak a halovány fényben úszó folyosón, egyre izgatottabb lett belül. Kíváncsi volt, hogy ki a titokzatos látogatója. És ha minden jól megy, talán még a friss kakaós csigákkal is meg tudná kínálni, hiszen fontos a vendégszeretet. Elkuncogta magát, mire Hanabi zavartan kapta rá a tekintetét. Megnyugtatta nővére mosolygós arca, de tudta, hogy percek múlva már nem ilyen lesz.
Mikor kiértek a nappaliba, Hinata zavartan nézett körbe, de rajtuk kívül senkit sem látott ott. Pedig Hanabi sem a füllentésről volt híres. A lány elengedte a karját, majd néhány lépéssel előrébb ment, aztán megtorpant.
- Kint várakozik az ajtó előtt – bökött a fejével a vastag deszkalapra –, beengeded, vagy hívjam be én?
Az idősebb Hyuuga lány zavartan pislogott testvére felé, aki várakozó pillantásokkal méregette. Valószínűleg arra várt, hogy végre elinduljon, de valami meggátolta ebben. Nem tudta, mire számítson, és mégis ki várakozik rá odakint. De az is lehet, hogy ezzel az egésszel csak meg akarta viccelni, hogy kicsit kizökkentse a monoton hétköznapokból, és valahogy ez sokkal ésszerűbbnek tűnt ebben a pillanatban. Végül erőt véve magán lassú, félénk léptekkel, bizonytalan gondolatokkal elindult, hogy ajtót nyisson az így is megvárakoztatott látogatójának, már ha tényleg állt kint valaki.
Mikor elérte, vett egy mély levegőt, és ujjait a kilincs köré fonta. Tétovázott, nem merte lenyomni. Hanabi alig pár méterrel mögötte megköszörülte a torkát, jelezve, hogy siethetne végre. Hinata nagyot nyelve, idegességét leküzdve lenyomta és kitárta az ajtót.
Köpni-nyelni nem tudott az előtte toporgó lovagja láttán, aki egy félszeg mosoly keretében mérte végig tetőtől talpig. A lány pupillája kitágult, szívverése felgyorsult, levegő után kapkodott, mégis úgy érezte, menten megfullad. Vetett egy gyors pillantást húga felé, aki már a fulladás határán állt a nevetés miatt, majd újból a fiúra nézett, akinek fura csillogás jelent meg kék íriszeiben.
Ez nem lehet igaz. Ő nem lehet itt – ismételte magában –, csak egy rossz tréfa, egy klón.
- Szia, Hinata. – Épphogy csak kimondta, a lány pulzusa az egekbe szökött. A Hyuuga lány szinte beleszédült az Uzumaki lágy, meleg, bársonyos hangjába, ahogy a nevén szólította. Beleborzongott azokba a gyönyörű, szinte már világító kék szemekbe, amik csak őt fixírozták.
Túl sok volt ez neki. Naruto tényleg itt volt, és őt kereste, csak és kizárólag hozzá jött. Nem Sasukét, nem Sakurát, hanem őt, Hyuuga Hinatát. Akárhányszor lepörgette ezt a fejében, csak vörösebb és vörösebb lett tőle. A lábai remegtek, az idegessége csak fokozódott.
- Na-Naruto-kun – nyögte vékony, szinte már cincogásnak tűnő hangján, majd engedve az érzéseinek, hagyta, hogy elnyelje a sötétség.
Naruto ijedten kapott a lány karjai után, mikor látta, hogy nem bírja sokáig. Szorosan magához húzta, mielőtt még földet érhetett volna és megüthette volna magát. Hanabi gyorsan kapcsolva a fiúhoz rohant, majd jobban kitárva az ajtót, betessékelte rajta, karjaiban a nővérével. Aztán a fotelhez invitálta, ahol óvatosan az ágyra fektette az ájult lányt. Az ifjabb Hyuuga összeszedve magát a konyhába rohant, hogy egy tál hideg vizet és egy rongyot hozzon borogatásképpen. Hinatának minden ájulás után felszökik a láza, így szinte már természetesnek tűnt, hogy egy üveg vízzel közlekedjenek mellette, mert soha senki nem tudta volna megmondani pontosan, hogy mikor üti ki magát. Viszont eddig hiába próbáltak ki bármilyen technikát, amivel enyhíthetnének a lázán és az ájuláson, semmi olyat nem találtak, amivel megoldották volna a problémát. Még Tsunade segítségét is igénybe vették, de ő se tudott mit tenni ellen. Csak annyit tudott mondani, hogy majd kinövi egyszer.
Naruto aggódva telepedett le mellé. Azt hitte, eléggé felkészítette magát erre, hogy így fog rá reagálni, de úgy tűnik, nem. Pedig még nem is mondott neki semmi olyat, amivel ténylegesen is kiüthette volna magát. Vajon mit fog reagálni, mikor felébred? Örülni fog, netán haragudni, amiért eddig nem foglalkozott vele? Esetleg elküldi?
Most már kezdett rajta úrrá lenni a félelem, hogy ez az egész nem úgy fog elsülni, ahogyan azt eredetileg tervezte. Óvatosan eltűrt egy kósza tincset az arcából, így könnyebben szemügyre tudta venni. Elmosolyodott. Teljesen más volt, mint Sakura. Világos bőr, kipirult arc, rózsaszín, telt ajkak és a halovány lila színű íriszek, amik most csukva voltak. Szinte mind összhangban volt egymással, az arca tökéletes volt, amit kihangsúlyozott a sötétkék hajszíne.
- Olyan, mint egy tündér – suttogta csak úgy magának. Egyedül a lekerekített füle volt az, ami jelezte, hogy még az emberek közé tartozik. – Nem is. Inkább…
- Mint egy angyal? – fejezte be a mondatát Hanabi, majd nővére mellé telepedve, a fiú kezébe nyomta a vízzel teli edényt és a rongyot.
- Igen – dadogta zavarában. A szájából vette ki a szót. – Ezzel mit…
- Áztasd bele a vízbe, majd csavard ki belőle, és tedd a homlokára. Mégis csak úgy helyes, ha az a személy gondoskodik róla, akit úgy szeret, nem? – Rámosolygott a rókafiúra, akinek az arca egyből pipacspirossá vált, majd egy kisebb biccentéssel nekiállt megcsinálni, amit Hanabi mondott neki.
*
A Hokage irodájának ajtaja hangos csattanással tárult ki. Tsunade és Shizune is kérdő pillantásokkal méregette az ideges lányt, akinek tekintete szinte lyukat égetett a falban. Hirtelen megtorpant a szoba közepén, ami megint olyan volt, mint a baleset előtt. Ahogy megállt, hosszú, fehér haja, ami lófarokba volt fogva, meglibbent a háta mögött. Tsunade intett Shizunénak, hogy távozhat, de a nő meg se mozdult. Idegesen méregette az újonnan érkezett jövevényt. Nem ismerte, de már látta itt párszor. Az a hideg, kék tekintet, amivel a Hokagét bámulta, nagyon nem tetszett neki, aggódott.
- Shizune, távozhat – erősítette meg szavaival is az előbbi jelzését.
A nő még egy utolsó pillantást vetett a lányra, majd biccentve a főnökasszonynak, szó nélkül elhagyta az irodát. Az ajtócsukódás után újra néma csend telepedett rájuk.
- Chie, mit keresel itt? – Tsunade keményen állta a lány pillantásait. Napok óta nem jelentett neki, többször is látta erre lófrálni, mégsem kereste meg őt. Valószínűleg rájött…
- Szándékosan csinálta, igaz? Tudta, hogy idáig fajulnak majd a dolgok. – Mikor a Hokage nem válaszolt a kérdésére, előkapta az övtáskájából a kunai kését, majd az asztalra ugorva a torkának szegezte. – Nem érdekel, hogy maga Hokage, és ez szabályellenes. De hogy egy védtelen lány érzéseivel szórakozzon, azt nem fogom engedni.
A nő elmosolyodott. Tudta, hogy megkedvelte őt anélkül, hogy felkészült volna rá. És talán emiatt is választotta őt. Mert a kemény külső ellenére belül még mindig csak egy kislány volt, aki szeretetre, barátokra vágyott.
- Te mit tettél volna a helyemben? Úgy szeretem, mintha a saját lányom lenne. Nem ülhettem tétlenül, muszáj volt tennem valamit. – Nem ijedt meg Chiétől, még ha egy képzett ANBU harcos is volt. Ha menekülőre fogná egy ilyen elérzékenyült kis fruska miatt, akkor nem is érdemelné ki a Hokage címet.
- Miért hazudott neki? Miért nem mondta el neki az igazságot?
Kék szemeit könnyek lepték el. Nem tudta megakadályozni, hogy fájdalom érje, csődöt mondott, megint.
- Néha jobb egyes dolgokat titokban tartani. De ezt idővel te is megtanulod. – Azzal megfogta a lány kezét, majd óvatosan eltolta magától. Chie már küszködött a sírással, de próbálta magát keménynek mutatni. – A te dolgod a megfigyelés, a többit bízd rájuk. Maguknak kell megoldaniuk, te már így sokat tettél – megpaskolta a fejét, aztán helyet foglalt.
- De… - Nem tudta folytatni, mert a Hokage közbeszólt.
- Menj. Ha történik valami, akkor szeretném, ha jelentenél. – A lány egy bólintással válaszolt, és lassan hátrálva elhagyta az irodát.
*
Hinata lassan ébredezni kezdett. Mikor először kinyitotta a szemeit, csak homályos foltokat látott. Másodszorra, mikor megdörzsölte a kezével, Hanabit vélte felfedezni. Harmadszorra Naruto alakja is kirajzolódott, ahogy oldalra fordította a fejét. Ettől hamar észhez tért. Idegesen, hevesen dobogó szívvel ült fel és nézett hol a húgára, hol pedig szerelmére. Mégis, mi történt?
- Elájultál – válaszolta Hanabi a ki nem mondott kérdésre, majd óvatosan levette a homlokáról a vizes rongyot –, azt hiszem, megyek. Ha kell valami, szóljatok. – Azzal megragadva a tálat, belerakta a borogatásnak valót, majd elindult. Mielőtt eltűnt volna a folyosón, még egyszer hátra fordult, és nővérére kacsintott, aki fülig pirult.
- Minden rendben? Megint olyan piros vagy. – Naruto közelebb húzódott hozzá, kezét a rongy helyére csúsztatta.
Hinata megszólalni sem tudott. Ha beszélnie kellett volna, akkor is csak dadogni vagy nyögdécselni lett volna képes. És a zavarára a közelségén és a meleg kezén kívül az a jól ismert férfias illat is rátett egy lapáttal, ami körüllengte az Uzumakit. Mivel beszélni tényleg képtelen lett volna, némán biccentett hercegének.
- Aggasztóan meleg a homlokod. – Összehúzta a szemöldökét, közben valami jó megoldáson agyalt. Ha a lány megint kiüti magát, nem tud majd vele beszélni. Valamivel muszáj ébren tartania.
- Jó-Jól vagyok. – Nagyot nyelt, próbálta csillapítani hevesen verdeső szívét.
- Rendben. – Nem akarta feleslegesen nyaggatni, még a végén megerőlteti magát. Így is aggódott miatta, amiért ennyire zavarba hozta.
Hosszú csend telepedett rájuk. Naruto próbálta összeszedni a gondolatait, miként is kezdjen neki a vallomásának. Ezelőtt még sosem csinált ilyesmit. Sakura kezdetektől fogva tudta, hogyan tekint rá. Ráadásul az idegesség is rátett egy lapáttal, ami a lányon is érezhető volt. Ha valaki látta volna így őket, tuti arcon röhögte volna mindkettőt, amiért így feszengnek egymás mellett. Bár sosem voltak bizalmas kapcsolatban, ez a beszélgetés pedig elég kínos lesz mindkettőjüknek. De előbb vagy utóbb úgyis meg kellett volna tenniük, és inkább előbb, hogy egyikük lelkét se nyomja bűntudat. Na meg elkésni se szeretett volna vele, nem akarta, hogy mások is megkörnyékezzék. Ettől a gondolattól elég erőt vett magán, majd felé fordult. Épp nyitotta volna a száját, mikor a lány megelőzte.
- Mi-Miért jöttél, Naruto-kun? – Hangja vékony volt, arca még mindig piros, haja pedig palástként borult a hátára.
- Beszélni szerettem volna veled, csak nem tudom, hogyan kezdjek neki. – Idegesen felnevetett, pedig tudta, hogy egyikük helyzetén se javít vele. – Sakura-chan említette, hogy…
Nem igazán tudta, hogy hogyan is kellene megfogalmaznia, de ha azt vesszük, minek kerteljen? Csak elhúzza vele az egészet, és nem lesz tőle jobb. Nyelt egy nagyot.
- Mit? – Hinata óvatosan felé sandított. Életében nem lepődött meg annyira, mint akkor, mikor Naruto fülig pirult arcára nézett. Zavarba jött volna tőle?
- Azt, hogy szeretsz. – Itt vett egy mély levegőt, majd kifújta. Végre megtette, kimondta.
A Hyuuga lány arca vörössé vált. Sakura beszélt vele, tudja, mit érez iránta, mégis itt van. Vajon mit akar belőle kihozni? És miért jött ettől ennyire zavarba? Talán… Megrázta a fejét, nem akart a legrosszabbra gondolni.
- Halihó, remélem, nem zavarok – nevette el magát Hanabi, mire mindketten felé fordultak. – Gondoltam, hozok egy kis harapnivalót – mutatta fel a tálcát, rajta egy tál kakaós csigával meg két pohár narancslével.
Hinata megkönnyebbült húgát látva, legalább egy kicsit megnyugodhatott. Így is elég kínosan érezte magát, hogy erről beszél Narutóval, hiszen nem akarja ráerőltetni magát. És rettegett az elutasítástól is. Talán lelkileg még nem készült fel erre a beszélgetésre.
- Köszönjük – nyögte Naruto.
- Akinek meg kellene köszönnöd, az a nővérkém – Hinata megrázta a fejét, hogy ne mondjon többet –, hiszen ő csinálta.
Még vörösebb lett, főleg mikor Naruto csodálkozva emelte rá a tekintetét. Még sem kellett volna nekiállni sütögetni.
- Tényleg? – Ajkaira mosoly kúszott, majd a tálcán lévő sütemények egyikéért nyúlt. Pár másodpercig elnézegette, majd beleharapott a frissen sült csigába. – Ez finom – csillantak fel a szemei, és már nem is feszengett annyira.
- Ö-Örülök. – Zavartan hajtotta le a fejét, és magában ujjongott, amiért nem rontotta el.
- Akkor én megyek is. – Hanabi felegyenesedett, majd gyanúsan mosolyogva otthagyta őket, megint. Hinatának volt egy olyan érzése, hogy tudja, miről van szó. Az is lehet, hogy hallgatózott is, ki tudja…
- Ez isteni – nyögte két falat között, majd egy másikért nyúlt, hogy azt is betolja. Nem bírt vele betelni. Tényleg Hinata a megfelelő lány a számára, ebben már biztos volt. – Te nem eszel? – Zavartan pislogott rá kék szemeivel, mire a lány, kinyújtva a karját, elvett egyet. Meg kellett hagyni, tényleg jól sikerült.
Míg eleszegették a csigákat, egyikük sem szólalt meg. Naruto próbálta rendbe tenni a gondolatait, de a sütik valahogy nem hagyták, és megzavarták agyi működését, már ha volt neki egyáltalán bármi is, amivel gondolkodni tudott. Hinata meg remélte, hogy nem kell túl sokáig ezen bíbelődniük, félt arra, ami rá várt. Ez a beszélgetés nem jelentett túl sok jót rá nézve. Ha meg elkezd reménykedni, attól meg csak rosszabb lesz a helyzete. Inkább kivárja, mi fog ki sülni belőle.
- Tudod, Sakura-channak igaza volt. Nagyszerű lány vagy. – Rávigyorgott, amitől teljesen piros lett az arca. Ez már a tizedik alkalom lehetett, hogy zavarba jött tőle az elmúlt fél órában. Lesütötte a szemét, kezét a mellkasára szorította. – És aranyos is. – Naruto tudta, hogy ezzel még szótlanabbá teszi a lányt, de nem zavartatta magát.
A-Aranyos? Naruto tényleg azt mondta, hogy aranyos lenne? Ez nem a valóság, igaz? Tuti csak álmodja, hisz ő már szeret valakit, pontosabban Sakura-chant. Miért figyelne fel hirtelen egy olyan lányra, mint ő? Nincs benne semmi különleges, bármi, ami miatt viszonozhatná az ő kicsiny szerelmét.
- És Sa-Sakurával mi van? – Nagyot nyelt idegességében. Nem akart tapintatlan lenni, vele biztosan nem. – Hiszen te őt… - vett egy mély levegőt, majd lassan kiengedte – szereted.
- Szeretem, mert a legjobb barátom, de… – Hinata egyből felkapta rá a fejét. Legjobb barát? – Tudod, azt hiszem, nekem valaki másra lenne szükségem. Ő sosem tekintene úgy rám, neki ott van Sasuke. – Keserű mosoly terült szét az ajkain, még mindig nem emésztette meg teljesen.
- Sa-Sajnálom – kért hirtelen bocsánatot a lány, mire Naruto elnevette magát. – Nem akartalak megbántani…
- Nem bántottál meg – óvatosan megpaskolta a lány fejét, ami még mindig olyan piros volt, mint a paradicsom –, zavarba hozlak?
- Ennyire lát-látszik? – kérdezte a földet fixírozva, miközben az ujjaival malmozott.
- Eléggé – újabb nevetés szakadt fel a torkából –, Hinata-chan, két napja szinte semmit sem alszok, folyton azon jár az agyam, mit kellene tennem, és azt hiszem, szeretném veled megpróbálni.
Hinata arca vörösebb már nem is lehetett volna. Homloka tüzelt, pupillái kitágultak, és levegő után kapkodott, miután sikerült befogadnia a hallottakat. Az idegesség gyenge fogalom volt arra, amit akkor érzett. Álom. Még mindig álmodik. Naruto sose viselkedne így vele, sose mondana neki ilyeneket.
- Hé, nyugi. – Közelebb húzódott hozzá, nem bírt nem mosolyogni a lány reakciója láttán. Hihetetlenül aranyos volt.
- Én… csak… izé… - Semmit se tudott kimondani rendesen, a hangja remegett. Még mindig az előbbi vallomás hatása alatt állt.
- Kérlek, ne ájulj el. Tudni szeretném a véleményed, hallani akarom a hangod.
Hinata vett egy mély levegőt. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Percekig ismételgette magában, majd mikor már elég erőt érzett magában, a fiúra sandított. Az Uzumaki tekintete ellágyult, ahogy a szemük találkozott, mosolygott, olyan nyugodtnak tűnt, vele ellentétben.
- Komolyan gondolod? – suttogta. – Én tudok várni. – A szoknyája végét szorongatta zavarában. Még mindig nem hitte el, hogy ez a valóság. – Bármeddig…
- Nem szükséges – rázta meg szórakozottan a fejét, amitől szőke tincsei ide-oda libegtek a levegőben –, már döntöttem, és tudom, hogy helyesen.
A kezét óvatosan a lányéra csúsztatta, meg akarta nyugtatni. Ez a valóság, és már nem kell félnie a magánytól, az elutasítástól. Igyekezni fog, hogy minél hamarabb megszeresse. Bár ha a továbbiakban is így fog rá reagálni, talán nem is lesz nehéz. Nagyon aranyos volt kipirult arcától, a zavartságtól, ami folyton körülvette, és attól a pici mosolytól a szája szegletében.
- Szeretném hallani – szólalt meg hirtelen, majd közelebb húzta magához. Térdük összeért, a kezét szorongatta közben.
- Én… – Várt. Várt, de még maga sem tudta, mire. A hercege hallani szeretné, ez természetes. Csak egy szó, ennyi az egész. Néhány betűből áll, nem a világ vége, ha kimondja. – Szeretlek.
Naruto szó nélkül a karjaiba vonta, majd a derekát átölelve a füléhez hajolt. Percekig nem szólt semmit, leheletével csiklandozta a lány bőrét, amitől megborzongott.
- Ígérem, igyekezni fogok, hogy minél hamarabb viszonozhassam mindezt.
Hinata szemei könnyekkel teltek meg, majd a fiú mellkasába temette az arcát. Sírt. Mert boldog volt. Végre elérte őt. Azt a személyt, aki miatt az életét is eldobta volna, és akitől sose hitte volna, hogy valaha is viszonzást kap. Óvatosan elhúzódott tőle, közben szemeit törölgette. Nem akart sírni, mégsem tudta visszafojtani az örömkönnyeket.
- Köszönöm – suttogta.
- Akinek hálásnak kell lennie, az én vagyok – vigyorgott, majd mit sem törődve a kis leskelődővel, aki mindezt végignézte a háttérbe, újból a karjaiba vonta újdonsült barátnőjét, és egy puszit nyomva a feje búbjára, hosszasan beszélni kezdett az előttük álló jövőről.
*
Sakura ijedten ült fel, mikor megcsörrent a telefonja. Az éjjeliszekrényen lévő zenélő dobozkáért nyúlt, majd megnyomva a gombot, a füléhez emelte. Mikor meghallotta Naruto lelkes hangját, elnevette magát. Szóval jól sikerült a találkája. Még megszólalni sem volt ideje, hisz a fiú megállás nélkül mesélte neki, mi minden történt a Hyuuga rezidencián. Boldog volt, amiért neki sikerült megtalálnia a régen várt, felhőtlen örömöt, amit a szerelem nyújthat neki.
Sasuke kíváncsian vizslatta a mosolygós lányt, tetszett neki, hogy ilyen boldognak látja. Egy szót sem szólt egész idő alatt, csak nevetett, vagy épp némán bólintott. A túloldalon lévő személy jó sokat beszélhetett, ha Sakurát nem hagyta megmukkanni. Talán tíz perc telhetett el így, anélkül, hogy bármit is szólt volna, aztán megemlítve Naruto nevét, már minden világos volt számára. Jól sikerült a Hinatás dolog, amit a lány mesélt neki, míg valami unalmas film ment a TV-ben.
Miután lerakta a telefont, megkönnyebbülten sóhajtott fel, közben visszamászott Kuro mellé, aki igen kíváncsian várta, hogy beszámoljon a hallottakról. Elnevette magát, majd magához húzva kis barátját, egy puszit nyomott a feje tetejére.
- Összejött neki – mosolygott továbbra is.
Sasukét megkönnyebbülés fogta el. Eggyel kevesebb rajongója akadt Sakurának, ami számára csak jót jelentett. Eggyel kevesebb gondot kellett megoldania. Így legalább nem veszélyezteti a tudat, hogy meg kell vernie Narutót, ha túl közel merészkedne hozzá.
A gondolataikból egy halk nyávogás zökkentette ki őket. Mindketten odakapták a fejüket. Mao jelent meg elgyötört arccal az ablakban, mire Sakura azonnal felpattant, és a segítségére sietett. Pont jókor érkezett, mert a fehér szőrgombolyag éppen akkor szédült meg és veszítette el egyensúlyát, így gazdája karjaiban végezte. A lány az ágyhoz sietve lefektette, majd alaposabban szemügyre vette. A jobb mancsán egy csúnya seb éktelenkedett, mintha valaki átszúrt volna rajta valamit. Azonnal berohant a fürdőszobába, majd előkerítve az elsősegélynyújtó dobozták, kivette belőle a fertőtlenítőszert és a gézt. Miután visszament, óvatosan kitisztította a sebet, majd bekötözte neki. Felemelve az ágyról a párnára fektette, majd a takaróval gondosan beterítette. Ki volt merülve, így hamar elnyomta az álom.
- Mégis ki az a szörnyeteg, aki képes bántani egy ártatlan cicát – nyögte dühösen, majd megkerülve az ágyat, befészkelte magát Sasuke mellé. – Jó éjt – suttogta, aztán leoltva a lámpát, ő is mély álomba zuhant.
Sasuke aggódva Mao felé sandított, aki halkan szuszogott mellette. Volt valami gyanús ebben az egészben, valami, ami nem hagyta nyugodni. A seb csúnya volt, már amennyit látott belőle, szóval valakivel harcolt. És azt is biztosan tudta, hogy ember volt az illető.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
