1. fejezet
Berill 2010.06.02. 10:09
"Kérlek gyere értem"
Itt a legelső SasuSaku fanfictionom! :)
Kellemes olvasást!
Figyelem: Az első négy fejezet régi. Az írás stílus és a fogalmazás valószínűleg változni fog az ötödik fejezettől!
Sakura
Már megint. Ezen a héten harmadjára. Nem értem, miért teszi ezt velem. Magamra zárom az ajtót, nekitámaszkodom, és némán hullatom a könnyeim. Ki tudja, még lehet, hogy azért is megüt, mert meg merek nyikkanni. Félek az apámtól. Amióta anyával elváltak, azóta nincs rendben valami, de most túl messzire ment. Lassan fél éve, hogy anya és a bátyám elköltöztek. Én is mentem volna velük, de tudtam, hogy apának szüksége van rám. Jól össze is kaptam Peinnel emiatt. Ő nem tartotta helyesnek, azt hogy maradok. Szerinte apa veszélyes. Hittem neki? Dehogyis. Pedig kellett volna. Sokszor állította, hogy apa nem csak szóval bántotta, hanem meg is ütötte, de én csak mentem a saját fejem után, és tessék. Az elején minden rendben ment, majd négy hónap után megvert. Fogalmam sincs, miért. El akartam menni anyáékhoz, de nem engedte, a telefonomat elvette, és még a gitáromat is összetörte, amit a bátyámtól kaptam. Vagyis rajtam tette tönkre. Hozzámvágta, mert hangosan énekeltem. Ja, meg rendszeresen iszik, a ház tiszta mocsok. Nem engedi, hogy takarítsak. Elegem van belőle. Vajon mindig ilyen volt és igaza van Peinnek, vagy csak elfáradt. Az első sokkal valószínűbb. Fáj az igazság, hisz én azt hittem, hogy a papa jó ember, de belátom: hinni a templomban kell. Értem már, miért vált el tőle anya. Őt is verte volna?
Felemelem a fejem, és megpillantom magam az ajtóval szemben lévő tükörben.
Smaragdzöld tekintetem a kezemben lapuló tárgyra emelem. A telefonom. Miközben a szobámba menekültem apu elől, hirtelen felfedeztem a dohányzóasztalon, és egy röpke pillanat alatt felkaptam. Remegő kézzel, automatikusan tárcsáztam egy számot. Nem kellett sokat várnom.
- Mi az, hugi? – Hallom bátyám boldogan csengő hangját. Akkor és ott eltört bennem valami. Hangosan felzokogtam.
- Pein, kérlek, gyere értem... – kérleltem halkan, de remélem meghallotta, mert a telefon lemerült.
Pein
Megijedtem. Csontig ható félelem járt át, ahogy meghallottam drága hugocskám sírását. De legjobban az rémisztett meg, amit mondott. A haverokkal néztünk egy lüke vígjátékot, mikor megszólalt a telefon. Azonnal tudtam, ki hív hisz Sakurának külön csengőhangot állítottam be. Már vagy két hónapja nem hívott és nem is volt elérhető. Azt gondoltam, hogy haragszik rám valami miatt. Meg akartam látogatni, de nem szerettem volna összefutni az apámmal. Mikor hugi határozottan kijelentette, azt hogy ő bizony azzal a gazemberrel marad, rendesen összekaptunk. Ismerem az apám, és tudom, hogy egyáltalán nem jó ember. Anya is csak azért nem vált el tőle hamarabb, mert fenyegette valamivel. Persze kibékültünk Sakurával, de csak reménykedni tudtam abban, hogy az a szörnyeteg egy ujjal sem nyúl hozzá.
Szóval, mikor eljutott az agyamig, hogy mit is kért tőlem a hugicám, mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy pattantam fel a kanapéról, Deidara és Kisame mellől. Néznek is rám, mint valami őrültre.
- A húgom – felelem egyszerűen, és már meg is értik, mi a baj. Futólépésben haladok a bejárati ajtó felé. Villámsebességgel kapom magamra a kabátom és a cipőmet. Zsebre vágom a méregdrága Audio R8 kocsim slusszkulcsát, és már a garázsban is vagyok.
Majdnem 220-szal száguldok az úton apám háza felé. Idegesen markolom az autó kormányát. Szerencsétlenségemre két várossal arrébb laknak, de ezzel a sebességgel húsz perc alatt odaértem. Mázlim volt, hogy nem találkoztam rendőrrel. Egy szemvillanás alatt pattanok ki a járműből, és rohanok az apró kertes ház felé. Már akkor elszörnyülködöm, mikor meglátom a térdig érő gazt a kertben. Kopogás nélkül rántom fel a kilincset, és öles léptekkel veszem az irányt a nappali felé. Pont, ahogy sejtettem. Apám a nagy sörhasával szétterült a fotelban, körülötte üres sörösüvegek szanaszét. Az egész lakás bűzlött az alkoholtól. Szerintem észrevette, hogy becsapódott mögötte az ajtó, mert megemelte fejét. Látszott rajta, mennyire elhanyagolt. Arcszőrzete több hetes, pedig mikor utoljára láttam, nem volt ilyen vészes, de mit is vártam. Türelmetlenül léptem hozzá közelebb, és rántottam fel kényelmes ülőhelyéből.
- Hol van Sakura? – kérdezem tőle fogcsikorgatva.
- Ejnye, fiam, ha kérhetném, több tiszteletet az apád előtt. – Szánalmas és undorító. Hogy merészel a fiának szólítani?
- Ne kelljen mégegyszer megkérdeznem! Mit műveltél vele?! – üvöltöm a képébe. Válaszképp csak egy gonosz vigyort kapok. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy tudjam, mit tett vele. Már azon voltam, hogy behúzok neki egyet, mikor a nappalira nyíló folyosó végén észreveszem hugicám rózsaszín hajtincseit és vörösre kisírt szemeit. A részeg apámat durván visszavágtam a bőrfotelba, és rohantam is Sakura felé. Csak pár lépésre voltam az ajtajától, mikor zokogva vetette magát karjaim közé. Felkaptam az ölembe meglepően könnyű kis testét, és bementem vele halvány, barackszínű szobájába. Becsuktam magunk után az ajtót, és be is zártam, hogy még véletlenül se merjen még egyszer a közelünkbe se jönni.
Leültem vele az ágyra és magamhoz öleltem. Pár perc után már csak a szipogását hallottam. Meg szerettem volna tudni, mi is történt, de ő megelőzött.
- Jaj, bátyuskám, kérlek, ne haragudj rám. Igazad volt, ő tényleg nem olyan, amilyennek én képzeltem. Kérlek, ne haragudj, én olyan ostoba voltam. Tudhattam volna, hogy neked van igazad, de én megint… - Elegem lett abból, hogy nekem könyörög ilyen lényegtelen dolog miatt, amit már amúgyis rég megbocsátottam neki. Különben is, ő nem is tehet semmiért, hisz nem tudhatta, hogy ilyen apánk Igazi arca.
- Istenkém, hugikám, ezt most hagyd abba! Inkább mondd el, mi történt – szakítom félbe. Hiába vagyok egy híján húsz, a húgomat becézni még most is imádom. Emlékszem, mikor kicsi volt, egyfolytában megsértődött, ha a nevén hívtam. Ehhez a szokásához a mai napig hű maradt. Pedig ő sem kislány már. Választ a kérdésemre nem kapok, helyette csak újra felzokog. Bele se merek gondolni, hogy mit tett az a szörnyeteg vele. Engem is sokszor megütött, de hozzá nem nyúlt, idáig. Vagy ki tudja, mikor ütötte meg először, mert abban biztos vagyok, hogy bántotta. Próbálom megnyugtatni, miközben simogatom a hátát. Akaratlanul végigpásztázom a szobát, és a sarokban fel is fedezem a törött gitárt, melyet tőlem kapott tavaly a tizenhatodik születésnapjára. Ismét elkap a pánik, mikor meglátom a hangszer szélén lévő száraz vért. Villámcsapásként ért a felismerés. Óvatosan, mégis gyorsan rántom fel piros, kis pólójának hátulját. Nem hiszek a szememnek.
- Uramisten... – suttogom lesújtva, ahogy meglátom a gitár okozta sebeket Sakura hófehér bőrén. Vékony kis karcolások vettek körül egy mélyebb sebet. Le sem volt neki fertőtlenítve.
- Ezt ő okozta? – kérdem remegő testvérem. Néma bólintás erősítette meg gyanúmat. Remegő hangon mesélte el nekem, mi is történt valójában.
- Tegnap… énekeltem, és… egyszer csak rámtörte az ajtót. El… Elkezdett velem üvölteni, és a… azt mondta, hogy… soha nem hallott még ilyen… ilyen… borzalmas hangot, és pocsékul játszom. Meg, hogy… hogy hangos vagyok és nem… nem tud tőlem aludni. – Az a gazember képes volt Sakura hangját ócsárolni... Pedig aki ismeri az mind tudja, hogy ez a gyengepontja. A húgomnak van a világon a legszebb hangja. Amióta az eszét tudja, mindig énekel. Én még soha nem hallottam tőle egyetlen hamis hangot sem, és ezt többen is elmondhatják. Vagyis nem annyira sokan. Sakura lámpalázzal küzd. Egyszer megkérték páran, hogy mutassa meg, mit tud az egyik barátnője buliján, azóta apán, anyán és rajtam kívül más nem hallotta dalolni. Azon az estén nem mert énekelni a közönség előtt, és kinevették. Hiába volt csak 14 éves, azóta nem hajlandó más emberek előtt szélnek ereszteni csodaszép hangját. A gitárt is azért vettem neki, hogy újra színpadra álljon. Ezért elég érzékenyen reagál, ha valaki megmondja a durva véleményét róla. Ezalatt nem azt kell érteni, hogy ha valakinek nem tetszik amit csinál, akkor máris el kezd bőgni. Nem, csak vannak emberek, akik nem kegyelmeznek neki, és féltékenységük miatt megbántják őt.
De, szerintem az, hogy a saját apjának is ez a véleménye erről az egészről, az biztos sok volt neki. Azon a nyavalyás bulin huginak oda lett az önbizalma. Sok időbe telt, mire újra hitt magában, és tuti, hogy annak a szerencsétlennek köszönhetően, aki most kint ül a nappaliban, Sakurának végképp oda az önbecsülése.
- Soha többet nem énekelek. – suttogta a mellkasomba. Tudtam. Úgy látszik, nekem kell helyre ráznom.
- Na, ide figyelj, Sakura Haruno! Hogy képzeled azt, hogy egy ilyen szörnyeteg miatt mint az apád, feladd az álmaid? Fogalmam sincs, ki vagy te, mert az én naiv kishúgom biztos, nem. Az én hugicám mindig mosolyog, nevet és énekel. Remélem, hugi tudod, hogy engem ezzel nagyon megbántasz. – kezdtem bele a prédikációba.
– Többre becsülöd egy ilyen alkoholista alak szavát, mint az enyémet, a bátyádét? Ha egy ilyen ember véleménye számít neked, akkor soha nem fog teljesülni az álmod: nem lehetsz igazi énekes. Ha minden ember, még az ilyen söpredékek szava is számít neked, akkor csak úgy fogsz tudni pénzt keresni, ha kiállsz a sarokra. –Lehet, hogy a vége egy kicsit erősre sikerült, de megérdemli. Négyéves kora óta énekesnőnek készül. Nem engedem neki, hogy ilyen könnyen feladja.
- Segíts, bátyus, segíts nekem újra hinni. – Ez meghatott. Sakura ezt nekem akkor mondta utoljára, mikor azon a bulin kinevették. Számomra nagyon sokat jelent a húgom. Törékeny, kedves, szelíd, naiv és gyönyörű teremtés. Egyszerűen rajongok érte. Persze tud ő önfejű, nagyszájú és akaratos is lenni. Az a tudat, hogy a saját apánk ilyen embertelenül bánt vele, dühít. Dühít, hogy nem voltam itt és nem védtem meg. De most már nem fogom elengedni. Vigyázni fogok rá. Rám támaszkodhat, ahogy eddig is. Ez a fél év, amíg távol volt tőlem, megtanított arra, hogy egy ilyen érzékeny embert, mint ő, ne hagyjak magára, mert ki tudja, mi történt még vele, na és persze nekem is szörnyen hiányzott, úgy, ahogy anyunak is. Rossz döntés volt itt hagyni egyedül.
- Ne félj húgocskám, segítek. Én itt vagyok neked – Nyomok puszit homlokára. – Többször megütött? – teszem fel a számomra egyik legfontosabb kérdést. Tudnom kell, mennyit ártott az az ember az én kis angyalomnak. Bólintott. Istenem, ne! Elég is volt mára ennyi. Fogom magam, és ölemben Sakurával kicsörtetek a szobából, át a nappalin, ahol apám az utunkat állja.
- Hova viszed a lányom? – Van képe ilyet kérdezni?
- El innen, messze tőled! – felelem hidegen.
- Végre valahára, hamarabb is jöhettél volna. Már az agyamra ment, olyan idegesítő kis… - Nem kellett volna belekezdenie. Az első két szóra azonnal elsírta magát Saku. Ennyi kellett nekem is. Elmémet ellepte a vörös köd. Olyan erővel viharoztam el mellette, hogy a lendülettől fellöktem.
Ahogy kijöttünk a házból, nagyot szippantottam a levegőbe, és lenéztem hugira. Sírt, és én ezt egyáltalán nem szeretem. Inkább nevetne. De miket is beszélek, hogy várjam el tőle, azt, hogy mosolyogjon, mikor az apja épp az előbb közölte vele: csak egy nyűg a hátán. Felemelte rózsaszín buksiját, és hatalmas szemekkel meredt a luxusautóra. Óvatosan beültettem az anyósülésre, majd én is behuppantam a kormány mögé. Kicsi angyalkám a szemét törölgette. Mielőtt beindítottam a motort, áthajoltam a könyöklő felett és puszit nyomtam kipirult arcára. Nyomtam volna le a gázt, mikor hirtelen vékony kis karjai átöleltek. Arcocskáját a vállgödrömbe nyomta.
- Köszönöm. – duruzsolta. Az egyik kezemmel végigsimítottam sebes kis hátán.
- Nem kell félned, hugi, itt vagyok. – néztem smaragdzöld szemeibe. Látom rajta, hogy megnyugodott. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és lehunyta szemét.
- Azért nem hívtalak, mert elvette tőlem a telefont. Nem akarta, hogy elmenjek, most meg egyszerűen örül, hogy megszabadulhat tőlem. - válaszol ki nemmondott kérdéseimre.
- Ne izgasd magad. Most már vége. – Küldök felé egy mosolyt, miközben beindítom az autót.
- Anya hogy van? – Kezdünk el beszélgetni. Lassan és higgadtabban vezetek.
- Összeköltözött Kakashival.
- Az meg ki? – Néz rám bambán.
- Anyu udvarlója.
- És te nem is laksz velük?
- Nem. Hagyom nekik, hogy új életet tudjanak kezdeni. Főképp anya. Pár haverommal közösen vettünk egy kétemeletes villát, és már ott lakunk két hónapja. Igazán jó fejek, és ha nem baj, akkor most is oda viszlek. Az egyik srác orvosnak tanul, az majd ellátja a sebeidet. – Tudom, hogy irtózik az orvosoktól, ezért nem viszem kórházba. Majd Itachi ellátja a hátát.
- Köszike. – mosolyog rám. – Biztos, nem zavarnék?
- Ugyan, hugi, te soha sem. –kacagok fel jókedvűen. – Remélem nem baj, hogy csak így, ilyen váratlanul elhoztalak. Biztos, elakartál búcsúzni a barátaidtól. – kapok észbe. Azért mégsem fair, hogy csak így elrángatom. Szerintem, valami rosszat mondtam, mert lehajtotta a fejét.
- Nem voltak barátaim. – hangjában ott volt a szomorúság és a bánat.
- Hát akkor most lesznek. - jelentem ki határozottan. Kedves és szeretetteljes pillantásokat kapok, majd visszasüpped a kényelmes ülésébe, és ismét lehunyja szemeit.
Háromnegyed óra múlva gurultam be a villánk feljárójára. Miután kiszálltam, óvatosan vettem karjaimba édesen alvó húgocskám, és a ház felé vettem az irányt, ahonnan már az utcáról hallani lehetett Deidara és Sasori kiabálását.
Csak Sakurát fel ne ébresszék.
|