|
6. fejezet
pinky02 2014.01.19. 13:04
Sasuke álmosan nyitogatta ónix szemeit. Valami vagy valaki már egy jó ideje nem hagyta aludni, és ez kezdte egyre jobban idegesíteni. Eddig nem szólt egy árva mukkot sem, hátha abbamarad, de mindhiába. Kénytelen végre cselekedni, ha már azaz idegesítő fújkálás sehogy sem múlik el. A füléhez kapott, óvatosan megdörzsölte. A hideg áramlat, ami egyfolytában megcsapta, egy kissé csiklandozta már. Míg dörzsölte, álmos szemeivel körbevizslatta a szobát. Könnyűszerrel megállapította, hogy a lány már nem volt mellette, viszont az ajtó tárva nyitva állt. Úgy tűnik, nagyon figyelt arra, nehogy megint bezárja a szobába. Elmosolyodott.
- Na, mi van, valakinek csak nem jókedve van? – szólalt meg hirtelen Mao, mire Sasuke nagyot ugrott ijedtében. Nem számított rá, hogy a macskalány ott van.
- Te meg mit… - Hirtelen akarta mondani, de közben elakadt.
Most fogta fel igazán, hogy mégis ki volt az, aki eddig nem hagyta normálisan aludni. Idegesen nyelt egy nagyot, majd a halványkék íriszekbe nézett. Az előtte álló csak pislogott a fiú hirtelen jött komolyságán.
- Mit keresel itt? – sziszegte Sasuke a fogai között. Valahogy nem volt hangulata a cicushoz.
- Ez a gazdám háza. Akkor jövök ide, amikor akarok – magyarázta, közben le sem vette róla a szemét, ezzel is bosszantva a másikat.
- Nagyszerű – nyögte –, még téged is el kell, hogy viseljelek…
- Ha nem tetszik valami, el lehet menni. Nem kötelező itt maradnod. – A hófehér szőrgombolyag négykézlábra emelkedett, és körbesétálta a srácot.
Alaposan felmérte, tetőtől talpig, amitől Sasukének megint a hideg futkosott a hátán. Életében nem zavarta még ennyire senkinek a jelenléte, mint az övé.
- Vagy netán csak azért dekkolsz itt, mert félsz, hogy kiderül, mit csináltatok a drága haveroddal? – Hangja gúnyosan csengett.
Sasuke egyből felé kapta a tekintetét. Mégis honnan tudja, hogy mi történt? Vagy megint csak szórakozik vele, mint tegnap? Valahogy ezen nem lepődne meg. Talán látta őket?
Nagyot nyelt idegességében. Hirtelen azt se tudta, mit válaszoljon neki. Annyi kérdése támadt, hogy nem is tudta, hol kezdjen bele a magyarázkodásba. Várjunk csak… Miért is kéne neki bármit is megmagyaráznia, hisz’ semmi köze hozzá.
- Úgy tűnik, fejen találtam a szöget – vigyorgott gúnyosan –, de ne aggódj, nem adom tovább senkinek, amíg jó cica leszel – paskolta meg a fiú fejét, mire ő a második érintés után el is húzódott tőle.
- Honnan tudsz róla? – Hangja hidegen csengett.
Komolyan, ha tovább folytatja az idegesítését, nem fogja visszafogni magát. Neki fog menni, még így, macska képében is, vele ne szórakozzon senki büntetlenül. Főleg nem egy hozzá hasonló cicus.
- Meglepődnél azon, hogy én mi mindent tudok – vonta meg a vállát. – Úgyhogy húzd meg magad, különben jártatni fogom a számat. Bár – itt egy pillanatra elakadt, hogy még inkább felhúzz a fiút –, tökmindegy, hogy elmondom-e bárkinek is, a végén úgyis botrány lesz belőle, és jól meg fogod szívni – élvezettel gúnyolódott vele.
Mao imádta bosszantani azokat a flúgos embereket, akik nap, mint nap körülvették őt. Tudta, hogy a legtöbbjük úgysem merte volna bántani, túl aranyosnak vélték azzal az ártatlan pofikájával. De mióta megismerte Sakurát, megváltozott a véleménye. Visszafogta magát, valahogy a lány jó hatással volt rá, és, különösképpen, meg is értette az érzelmeit. Néha úgy érezte, mintha a lány a veséjébe látna, és ez eleinte zavarta is, de már megszokta. Viszont mióta hallott Sasukéról, akiért Sakura szíve úgy dobogott, visszatért a lázadó természete, és most, hogy így előtte ácsorgott, kedve támadt megleckéztetni őt. A szeretett gazdáját senki sem ócsárolhatja büntetlenül.
- Ezt most fenyegetésnek szántad? – kérdezte Sasuke, miközben egyik szemöldökét megemelte.
- Annak veszed, aminek akarod – vonta meg a vállát –, engem ez nem érdekel. De ha felbosszantasz – közvetlenül a fiú füle mellé sétált, és belesuttogott a fülébe –, nem állok jót magamért.
- Nem ijedtem meg. – Hangja ridegen csengett. Most már tényleg a határait súrolta.
Parancsolgat neki, megfenyegeti, ezek után mi jöhet még? A nyakába uszítja az Anbut, vagy mi? Bár ez volt a legutolsó dolog, amit kinézett volna belőle. Komolyan, azt hiszi, hogy ettől megijedt? És egy ilyen állat van Sakura közelében? Szemmel fogja tartani, mert aki itt veszélyes bármelyikükre nézve is, az a fehér szőrgombóc volt, nem pedig ő.
- Elég jó emberismerő vagyok, és könnyűszerrel megmondhatom, hogy remegsz az idegtől, pedig még bele sem kezdtem a játékba – vigyorgott, mire Sasuke kieresztette a körmei, és rávetette magát a cicalányra.
*
Sakura vígan ébredt fel reggel, igazából még maga sem tudta, hogy miért érzi magát ilyen jókedvűnek a tegnapi nap után, de nem is agyalt rajta sokat. Óvatosan kibújt az ágyból, nehogy felébressze a mellette alvó kedvencét. Halkan a szekrényéhez sétált, óvatosan kiemelte belőle az aznapi ruhái, és elvonult vele a fürdőszobába. Nem akart hangzavart csapni feleslegesen, inkább hagyta, hogy a cicus rendesen kialudja magát.
Egy pillanatra megtorpant az öltözködés közepett; még nem is adott neki nevet. Hogy feledkezhetett meg erről? Szegény, névtelenül lakik nála, ki kell, hogy találjon neki valami frappánsat, ami illik a személyiségéhez.
Sakurának teljesen természetes volt, hogy szinte már emberként kezelte két házi kedvencét. És valahogy ők mintha jobban megértették volna őt, mint az emberek többsége. Lehet, hogy válaszolni nem tudnak neki, de legalább meghallgatják, a legtöbb barátjával ellentétben, akik ostoba tanácsokkal látják el őt, ő pedig naiv módon néha még el is hiszi nekik, amit mondanak.
Ahogy magára kapta a ruháit, gyorsan arcot mosott, hogy az álmosság utolsó szikráját is kimossa szeméből, majd elhagyva a fürdőt, a szobáján keresztül kiment a nappaliba. Megkereste a táskáját, és belenézett, hogy minden megvan-e, amire csak szüksége lehet. Nagy megkönnyebbülésére minden benne volt a táskában, így nem kellett még ezeknek a dolgoknak a keresgélésével is töltenie az időt. Felkapta hát a vállára, és az ajtóhoz sétált, ahol tegnap a cipőjét hagyta. Nagy nehezen lehajolt a szanaszét hagyott lábbelikért, majd belebújt. Ahogy kiegyenesedett, az akasztón lévő kulcscsomójáért nyúlt, amiről igazság szerint azt se tudta, hogy került oda, majd kinyitva az ajtót, átlépte a küszöböt. A kulcsot a zárba helyezte, végül elfordította benne. Még egyszer lenyomta a kilincset, hogy megbizonyosodjon arról, hogy tényleg sikerült bezárnia. Mikor biztos volt benne, elindult.
Lassan haladt végig az utcán, élvezte a kora reggeli napsütést, ami lágyan cirógatta az arcát. Nyugodt volt. Pedig tegnap mennyire ki volt az élettől. Legszívesebben tört és zúzott volna, hogy végre lenyugtassa a lelkét, de tudta, hogy semmit se érne el vele. Csak még inkább gyűlnének a feje fölött a felhők, és a drága barátaitól is csak lenéző tanácsokat hallana.
Miközben a piac felé sétált, zöld szemeivel a falusiak mosolygós arcát fixírozta. Kicsit irigyelte őket a hétköznapi életük miatt. Nem kellett a miatt aggódniuk, hogy melyik percben veszítenek el egy közel álló személyt egy küldetés során, és annak a súlya se nyomta vállaikat, hogy a kórházban egy műtét során elveszítik a páciensüket. Sakura már ezt többször is megtapasztalta, persze, ezzel sem azt akarja mondani, hogy azoknak könnyű, akik esetleg közel álltak a halotthoz, egyszerűen bűntudata volt, mikor elveszített valakit, még ha ez nem is az ő hibája volt. Szerette volna őket megmenteni…
Mélyet sóhajtott, majd lelkesen belevetette magát a nyüzsgő piac rengetegébe. Ma reggel is sokan mentek oda vásárolni, ez egy kissé megnehezítette a dolgát. De egyórás keresgélés után sikerült minden dolgot megvennie, ami hiányzott otthonról. Ezután még egy kicsit nekiállt nézelődni; valahogy nem volt kedve hazamenni, és a kórházba is csak holnap fog visszamenni. Nem akart már kora reggel Tsunadéval veszekedni, és egész nap ezen bosszankodni, hogy még este se legyen tőle nyugta. Inkább bemegy holnap, akkor legalább jut ideje a papírmunkákra is, amik már halomban állnak az íróasztalán.
Ahogy gondolataiba merülve végighaladt a poros úton, ismerős hangok csapták meg füleit. Egyből odakapta a fejét, és mosolyogva indult barátnői felé, akik elég elmélyülten beszélgettek valamiről. Vagyis inkább csak Ino magyarázott lelkesen, míg Hinata zavartan bólogatott mindenre.
- Jó reggelt – köszönt oda nekik, mire Ino, megszakítva lelkes kiselőadását, Sakurához rohant, és karjaiba zárta.
- Nocsak, téged is látni? – elengedte, és végigmérte. – Mégis mi ez a ruha rajtad? – A lány úgy méregette, mintha valami szentségtörést hajtott volna végre.
- Ne kezd, Ino – szólt rá a lány. Sose szerette, mikor a szőkeség kioktatta öltözködés terén. – Az ízlésünk kicsit eltér egymástól. – Azzal másik barátnője felé fordult, aki megszeppenve hallgatta a lányokat. – Szia, Hinata-chan.
- Jó-jó reggelt – dadogta.
- Chh – nyögte a Yamanaka –, ilyen ruhákban ne is várd el, hogy Sasuke-kun felfigyeljen rád – gúnyosan vigyorgott, tudta, hogy a Harunónál ez egy igen érzékeny téma, és mindjárt kitör belőle a házisárkány.
- Nem mindegy? Hisz így se, úgy se érdeklem őt – sóhajtotta bánatosan, mire mindkét barátnője meglepetten bámult rá.
- Hé, mi van veled? – bökte oldalba Ino. – Most ki kellett volna akadnod, igaz, Hinata? – nézett a halványlila íriszekbe.
- I-igen – értett egyet a lánnyal. – Mi történt? – kérdezte aggódva.
- Semmi. – Sakura remélte, hogy nem faggatóznak tovább, mert nagyon nem volt kedve erről beszélni.
Az igazat megvallva, sose szeretett Inóval lelkizni. A lány néha tényleg elég idiótán reagált a dolgokra, ráadásul a tanácsainak a fele se vált be, amit eddigi élete során kapott tőle. Mióta kiszeretett Sasukéból, azóta rendesen megváltozott. Ami a szívén, az a száján volt. Mindent kimondott, amit gondolt, ezzel többször is kényelmetlen helyzetbe sodorva Sakurát. Tudta, hogy csak segíteni szeretne neki, de ezzel a legtöbbször inkább csak rontott a helyzeten. Persze, emiatt nem is igazán haragudott rá, csak magát okolta, amiért nincs benne annyi mersz, hogy beszéljen a fiúval.
- Na, nyögd már ki, mi történt… - karolta át a lány vállát Ino.
- Jobban fogod tőle érezni magad. – Bátorító mosolyt küldött felé Hinata is.
- Hah – sóhajtott egy nagyot –, gondolom, nincs más választásom.
- Ez a beszéd. – Ino karon ragadta mindkét barátnőjét, és maga után húzva őket, beültek Ichirakuhoz egy ramenre.
Miközben a forró levest fogyasztották, Sakura mindenről beszámolt barátnőinek, akik, meglepő módon, csöndesen végighallgatták a lányt. Sakura Sasukével való veszekedésétől kezdve Naruto fura viselkedésén át egészen a tegnap lejzajlott, Hokagéval való beszélgetésig mindent elmesélt. Kicsit meg is könnyebbült a lelke, hogy mindezt kiadhatta magából, mégis félt egy csöppet, hogy ők mit fognak mindehhez szólni. Mikor a végére ért, sokkal könnyebbnek érezte a lelkiismeretét, valahogy tényleg jobb lett tőle, még ha a dolgok nem is változnak meg.
- Vajon miért nem lepődök meg, hogy ezek ketten megint nem tudtak a seggükön maradni? – Ino ezt költői kérdésnek szánta, nem várt rá választ.
- Nem tudom – rázta meg a fejét a rózsaszín.
- De ugye, jól vannak? – Hinata remegő, vékony hangja mindkét lány arcára mosolyt csalt. Tudták, hogy valójában Naruto miatt aggódik ennyire.
Sakura még mindig jól emlékezett arra a napra, mikor Pein megtámadta a falut, Hinata pedig Naruto megmentésére sietett. Miközben próbálta feltartóztatni a férfit, az Uzumaki fiú a földhöz szegezve feküdt, nem tudott megmozdulni. A Hyuuga lány viszont az utolsó leheletéig küzdött, hogy a szeretett srácot védelmezze. Mikor Naruto megkérdezte, hogy miért teszi, ő csak annyit válaszolt, mert szeretlek.
Bár Naruto valószínűleg akkor a felét sem fogta fel annak, amit Hinata mondott, a lány mindezidáig kitartott mellette. És emiatt Sakura igazán tisztelte a fekete hajút, mert akár az életét is odaadta volna Narutóért. Az ő szerelmét viszont elhomályosította egy fekete pont. Igazából a mai napig bánja, hogy akkor meg akarta ölni Sasukét, azt a férfit, akit szeret. De akkor más lehetőséget nem látott maga előtt, és remélte, hogyha ez sikerül, akkor képes lesz Naruto válláról levenni azt a hatalmas terhet, amit évekkel ezelőtt a nyakába vert. De elbukott. És ez a seb az óta is nyitva tátong a szívén.
- Igen, jól van – mondta megnyugtatásképpen –, bár ki tudja, hogy tegnap Tsunade-sama mit művelt vele, miután elmentem.
Hinata idegességében nagyot nyelt, közben abban reménykedett, hogy a fiúnak semmi baja nem esett. Nagyon aggódott érte, még ha nem is mert a közelébe menni, és mindezt a szemébe mondani.
- Ne aggódj, amekkora idióta, maximum egy-két karcolással megúszta. – Ino megpaskolta Hinata vállát, mikor látta aggódó arckifejezését.
- Így van – értett vele egyet Sakura is –, Narutónak ennél azért egy kicsit több kell, hogy kifeküdjön.
- Igazatok lehet – lehajtotta kipirult arcát, túlságosan is zavarban volt. Örült neki, hogy ilyen nagyszerű baráti vannak, akik megértik őt.
- De visszatérve a beszélgetésünkhöz. – Mikor a Yamanaka belekezdett a mondatba, Hinata idegesen pillantott rá.
Olyan kényelmetlenül érezte emiatt magát…
Mindkét lány látta Sakura arcára kiülni a kíváncsiságot, így a szőke hajú, még mielőtt a Hyuuga bármit is mondhatott volna, lelkesen nekiállt elmagyarázni, miről is van szó.
- Úgy gondolom, Hinatának ideje lenne beszélni Narutóval. Csak túl félénk ahhoz, hogy odamenjen, így most próbálok valami hatékony módszert kitalálni, amivel elérhetném, hogy ezek ketten végre összejöjjenek – mesélte lelkesen, mire Hinata totálisan vörössé vált.
- Szóval felcsaptál társkeresőnek? – sóhajtotta Sakura.
- Igen – bólintott rá –, csak azt nem tudom még, hogyan hozzam össze őket. Talán valakinek a szöszkével is beszélnie kéne. – Itt határozottan Sakurára pillantotta, azt remélve, leesik neki a tantusz, hogy ezt a részét bizony rábízná.
Sakura tisztában volt vele, hogy ez mit akar jelenteni, de őt aztán nem rángatja bele ebbe. Amúgy is az volt a véleménye, hogy ezt egyedül Hinatának kellene megoldania, bár amilyen félénk volt, valószínűleg sose tette volna meg a második lépést. Az első már meg volt a részéről, csak Naruto nem fogta az adást.
- Na, ne – nagyot nyelt –, nem rángatsz bele.
- Te vagy a legjobb barátja, így te vagy az egyetlen, aki hatni tud rá.
- Örülök, hogy így gondolod, de a válaszom akkor is nem. Vannak egyéb problémáim is. Bocsi, Hinata. – Zavartan barátnője felé pillantott, remélve, hogy nem haragszik meg rá ezért.
- Semmi baj – hangja halkan csengett.
- Ne már! – Ino olyan lendülettel állt fel, hogy a szék hátravágódott. – Sakura, szükségem van rád. Csak képzeld el, milyen tökéletes pár lennének.
- Ino, ez az ő dolguk. Maguknak kell elintézniük – próbált közömbösnek tűnni.
- Képzeld el őket, ahogy Naruto szerelmesen átöleli Hinatát, és…
A Haruno olyan hirtelen állt fel és fogta be a száját, hogy egyik barátnőjének sem volt ideje pislogni. Mindketten meglepetten bámultak rá, bár Hinata hálás volt neki, amiért nem hagyta, hogy Ino befejezze a mondatát.
- Rendben, segítek – egyezett bele –, csak fejezd ezt be, mert nem vagyok kíváncsi a mocskos gondolataidra.
- Tudtam én, hogy bele fogsz egyezni – vigyorgott Ino, majd mindketten helyet foglaltak.
Legalább egy órán keresztül próbáltak valamiféle tervet kitalálni, miként tudnák összehozni Hinatát és Narutót. Bár itt is leginkább a fiúval fog meggyűlni a bajuk, hisz’ a lány érzéseihez semmi kétség nem férhet. De hogy az Uzumaki fiú mit fog hozzá szólni, azt már csak Isten tudja. Ugyanis a fiú köztudottan Sakurát szereti, ami valószínűleg egyáltalán nem változott az elmúlt évek során. Bár már nem igazán próbálkozott a lánynál, valahogy Sakura mégis érezte, hogy Naruto még nem heverte ki őt. Pedig annyiszor elmagyarázta neki, bocsánatot is kért, amiért nem viszonozza, de meg kell értenie, el kell felejtenie őt. Az ő szíve máshoz húz, de úgy tűnik, Narutót ez nem zavarja, vagyis inkább nem mutatja ki.
Sakura dél körül elköszönt barátnőitől, és hazafelé vette az irányt. Már a fejében eldöntötte, hogy amint hazaér, gyorsan megfőz, így két napig nem kell ezzel foglalkoznia, aztán kipiheni magát, és felkészül a holnapi napra. Gyors léptekkel haladt végig az úton, szeretett volna otthon lenni. Valószínűleg már a cicák is éhesen motoszkáltak otthon, nem akarta őket megvárattatni, ha már reggel elfelejtett nekik ételt kirakni. Az utolsó lépteket már szaladva tette meg. Ahogy elérte a bejárati ajtót, nekiállt kotorászni a táskájában. Percekig tartott, míg megtalálta a kulcsát, aztán benyitott.
Először meglepődött, mikor látta, hogy két kis kedvence a földön hempereg. Hol egyik, hol másik került felülre, de úgy tűnt, őt nem vették észre. Haloványan elmosolyodott a két cicát látván, akik éppen a földön birkóztak. Nem gondolta volna, hogy ennyire jól kijönnek egymással. Elkuncogta magát, erre mindkét szempár egyből rászegeződött. Sasuke lerúgta magáról Maót, majd Sakurához sétált. Valahogy örült neki, hogy megjött.
- Ó, miattam nem kell abbahagynotok – simogatta meg a fekete szőrgombolyagot, mire Sasuke a lány megjegyzésétől elhúzta a száját. Nem tetszett neki. – Viszont neked ki kéne találni valami jó nevet.
A srác ledermedt. Mégis milyen nevet? Hisz’ van már neki egy, nem kell másik. Bár a lánynak még mindig nem volt arról fogalma, hogy ő tanyázik nála két napja, úgyhogy inkább ráhagyta a dolgot. Ha őt ez boldoggá teszi, akkor rajta.
- A Kuróhoz mit szólsz? - pislogott rá hatalmas zöld szemeivel, amivel egy pillanatra rabul ejtette a fiú tekintetét. Zavarában elkapta a fejét. – Nem tetszik? – A Haruno hangja csalódottan csengett…
Fekete? – futott végig a fiú agyán hirtelen. – Tényleg ezt a nevet akarja neki adni?
Az egy dolog, hogy ilyen színű a bundája meg a szeme, de miért pont ez. Nem mintha olyan sok beleszólása lett volna a dologba, hisz’ ez a lány döntése volt. Ha nevet akar neki, akkor csinálja, bár az nem valószínű, hogy hallgatni is fog rá.
- Nem tetszik? – Sakura megragadt kis barátját, és mélyen az ónix szemekbe bámult. Sasuke nagyot nyelt, amikor tekintetük találkozott. Az a furcsa érzés már megint a hatalmába kerítette. – Találjak ki valami mást? – vetette fel.
Sasuke beletörődve megrázta a buksiját, mire Sakura arcára egyből kigyúlt a mosoly. Szorosan magához vonta a fiút, amit persze az Uchiha nagyon nem szeretett. Annyira kényelmetlenül érezte magát tőle, ilyenkor legszívesebben kiszaladt volna a világból. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát a közelében.
- Megyek, összedobok valami kaját. – Sasuke megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor érezni vélte a padlót a talpa alatt – Gondolom, már ti is éhesek vagytok.
A két cicus gyomra egyszerre mordult fel a kaja hallatán. Mindketten zavartan fordították el a fejüket. Egyikük sem vette észre a verekedés közepette, hogy eléggé megéheztek. A lány elnevette magát, aztán elindult ebédet csinálni.
Mao indult volna, hogy nézze a lányt, miközben ő a kajával bajlódik, mikor Sasuke a mancsával lefogta a farkát, így megállásra kényszerült. Hátranézett, egyenesen a fekete íriszekbe, aztán motyogott valamit az orra alatt, amit a fiú nem értett.
- Engedj el – utasította, de Sasuke meg se moccant.
- Még nem fejeztük be – nyávogta, majd megragadva a lány farkát, behúzta Sakura szobájába, aztán rávetette magát, hogy ott folytassák, ahol ezelőtt abbahagyták.
Sakura a hirtelen ricsajra abbahagyta a pakolászást, és azonnal a szobájában termett, hogy megnézze, mi folyik ott. Elnevette magát, mikor megint birkózni látta a két kis csöppséget. Sasuke kivételesen nem foglalkozott a lány jelenlétével, élvezettel bunyózott az alatta fekvővel, aki már tényleg az idegei szélén táncolt. Meg így legalább ledolgozhatta a felesleges feszültséget, amit a Haruno keltett benne az imént. Csak azt tudná, hogy mióta jön ilyen könnyedén tőle zavarba…
A lány percekig bámulta őket, majd egyszer csak eszébe jutott, hogy neki még dolga van, így visszasündörgött a konyhába, hogy folytassa, amit elkezdett. Amilyen gyorsan csak tudta, összedobta az ebédet, amit aztán gondosan szétosztott önmaga és a kedvencei között. Ahogy kirakta nekik, bement a szobájába, és felkapva őket, kisétált a konyhába, és lerakta őket az ételhez. A két cica egyből nekiállt enni, nem leplezték az éhséget, ami egész reggel kínozta őket. Sakura helyet foglalt az asztalnál, és ő is nekilátott elfogyasztani a finom betevőt.
Ezután összetakarított maga meg a cicák után, majd a szobájába belépve, a TV alatti szekrényben kikeresett egy filmet, és benyomta a DVD lejátszóba. A két macska élvezettel huppant a lány két oldalára, és onnan figyelték a filmet. Sakura egy fél óra múlva már mélyen aludt, miközben szorosan magához ölelte Sasukét, aki levegő után kapkodva próbált szabadulni az ölelő karok közül. De amilyen gyenge és törékeny volt a teste, nem tudott szabadulni tőle. Így beletörődve hagyta, hogy a lány plüssmacinak használja. Mao a szenvedését látva kinevette a fiút, aki erre egy grimasszal válaszolt. Nem hiányzott neki, hogy még emiatt is cukkolja az a szerencsétlen.
Ahogy teltek múltak az órák, Sasuke egyre többet fohászkodott Istenhez, hogy végre kiszabadulhasson onnan, de mintha az meg se hallotta volna. Nem mintha eddigi élete során bármikor is hitt volna benne, vagy a segítségét kérte volna. Talán ezért is nem hallgatta meg őt. Nagyot sóhajtva a lány felé pillantott, aki mélyen szunyókált mellette. Egyedül halk szuszogása töltötte be a szobát, így a csönd hamar elillant. Hála istennek, közben Mao is lelépett, így már nem kellett elviselnie a közelségét.
Míg az eltelt napokon agyalt, őt is egyre jobban kezdte maga alá vonni az álmosság. Minél jobban vágyott rá, hogy Sakura végre elengedje, annál jobban kifáradt az erőlködésben. A lány karjai bilincsként tartották fogva, mintha az élete múlna azon, ha elengedné őt. Mivel már semmi ereje nem volt, lassan átadta magát a fáradtságnak, és az álmok kacskaringós útjára lépett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
