Kellemes szellő suhan át a réten,

Daloló pacsirta szalad át az égen,

Vattafelhők sokasága tarkítja az eget,

Mégsem köti le szilárdan a figyelmemet.

Szemem jobban foglalkoztatja a látvány,

Ami döbbenten, hitetlenül látván,

Birtokolja elmém.

Karcsú, könnyed alakja szinte életre kel,

Ahogy karjával az ég felé nyúl el,

Vékony karjai rózsaszín könnyeket hullatnak,

Így üdvözlik kedvenc évszakukat.

Halvány-élénk szirmok fátyolként hullanak,

Betakarva a gyámoltalan, megviselt talajt,

Védelmezve, óvva.

Egy ismerős emlék suhan át rajtam,

Egy ismerős illat, amit úgy akartam,

Egy ismerős arc, ami a világ,

Egy ismerős kép, a hiány.

Szemeim előtt pereg most mindez,

Fájdalom, amilyen sosem volt mint ez,

Támadják szívem.

És most állok itt meredten,

Ridegen, akár egy hitetlen,

'Ki nem csak szemének, de lelkének sem hisz,

Hitetlen, akit a világ is vígan kitaszít.

Törzsének dőlök eme gyönyörű csodának,

Lecsúszom szirmai halott honába,

És csak Rád gondolok.

Ó, Élet fája, miért kínzol?

Nem lehet velem, mond, miben bízol?

Abban, hogy könnyeid selymes haját juttatják eszembe?

Nem lehet velem, értsd már meg végre!

Még csak utánozni sem tudod jól, tudd meg,

Mert belőled hiányzik valami, ami belőle nem..

Az én Szerelmem.