A rózsaszínhajú keze erőtlenül hullt a földre, feje oldalra hanyatlott, gyönyörű smaragd szemeiben megszűnt a csillogás. Ajkán sötétlila folt jelezte a szert. Rózsaszín ruhájának hátán három apróbb vérfolt látszott. A ruhán kötés. (Naná, hogy nem vette le a ruháját, mikor ellátta a sebet!) Mellette egy fiú ült, s reszketett. Nem a hidegtől. Újra át kellett élnie, amit akkor… megint elvesztette egyik szerettét… már nem bírja soká… Az a páncél, mi az óta körülvette, nem ért semmit. Takarta ugyan érzelmeit, de ugyanúgy érzett. Ez a védelem most sem volt erősebb a papírnál… Pedig, ha bátyja ellen küzdött, ez is, mint minden más, acélkeménynek tűnt.

Ám most… most vége a ridegségnek. Ez a lány… ő húzta ki oly sokszor a sötétségből… Egyáltalán nem volt gyenge… sőt! Ő volt a legerősebb. A „nagy” Sasuke Uchihát csak a gyűlölet, a bosszú, az érzéketlenség, s az átokjel tette erőssé. Egyetlen jó dolog az életében csak az, hogy megváltója egy angyal képében jelent meg, mely elűzte fényével a mélységes sötétséget. De a fénye volt az élete… (Hú, de nyálasra sikeredett…)

A Haruno szemhéja alól még egy utolsó rakoncátlan igazgyöngy bút elő, s végigszántotta selymes bőrét. Vele akart sírni, de ónixszemei szárazak maradtak. Az évek során elfogyott az összes könnye. Emlékezett, hogy édesanyja egyszer óva intette:

„Ha nem sírsz, egy idő után akkor sem fog az arcodon végigfolyni akár egy csepp is, ha már a sírás szélén állsz. Sírj, ahányszor csak jól esik, ez sosem szégyen. De ha elfojtod, az még a pokolnál is rosszabb. Olyan, mint amikor elveszted egy részed, vagy egy közel álló barátod… Egy szeretted… szerelmed…”

Ennek ellenére azon a vérben fürdő éjszakán sírt utoljára. Megkeményítette a szívét, s elfojtotta érzéseit. Hidegvérrel gyilkolt, s a rossz utat választotta.

- Bocsáss meg anyám… Bocsáss meg Sakura… Nem felejtelek el benneteket… soha… soha! Egyikőtöket sem…

Ekkor valami váratlan dolog történt. A lányt íriszrengeteg vette körbe. Sasuke magához vonta, s szorosan, mégis gyengéden átölelte. Csak ekkor vette észre, hogy egy cseresznyefavirág alatt ülnek. Annak rózsaszín szirmai hullani kezdtek, s eltakarták őket a kíváncsi szemek elől.  

* 

Fél óra múlva a feketehajú fiú már a szemben lévő fa alatt ült, fejét lehajtotta, szemeit homály fedte. A Sakura- fa alatt ott feküdt a rózsaszínhajú, az íriszrengeteg közepén. A ruhája a hátán véres volt. Ajkán egy kisebb lila folt. Testét végig cseresznyevirág szirma fedte.

Épp erre járt egy szürke hajú jounin, kinek bal szemét eltakarta a fejpánt. Mikor meglátta a párost, fejét ide-oda kapkodta.

- Ki volt? – fordult a fiúhoz.

- Itachi… - hangjában fájdalom csengett. – Itachi engem célzott… de ő elém ugrott… - felnézett a lányra. „Mint egy alvó angyal… - gondolta. – Oh, istenem! Add, hogy tényleg csak aludjon!” – halványan elmosolyodott.

Még sokáig ült ott. Szemét le nem vette volna a lányról. Közben megérkezett Naruto, s Tsunade is. A szőke fiú mindent a fejéhez vágott. Nem tudta eldönteni, örüljön-e vagy sírjon. Örüljön, hogy újra látja barátját, vagy sírjon, mert Sakura meghalt.

De Sasuke oda sem figyelt rá. Más járt a fejében. Most tudna sírni, talán még zokogni is. De végül szemei szárazak maradtak. S az ő angyala megmentette… Életet adott neki… Egy újat… a saját halála által…                                                                                                                     The End