In the end... 


„Csak egy kép…
Csak egy kép…
Egy kép… kép…”

Feküdtem a szobámban, a plafont bámulva. Kezem a fejem alatt, lábaim felhúzva, magnómban újonnan írt CD-m szólt. Valamit ki kell találnom. Nem mondhatom el nekik. Nem hinnének nekem. Csak ingyen belépőt kapnék a diliházba. De kell az nekem? Naná, hogy nem! Búcsúzni sem akarok. Akkor nem tudnám őket itt hagyni. Felkeltem és odamentem a géphez. Egy képet kerestem. Magamról. A legutolsó képem. Egy pad tetején ültem, a kamerába mosolyogtam. Oldalról fényképeztek, de én a fényképész felé fordítottam fejem. Mögöttem a park fái magasodtak. Hosszú, rózsaszín hajamat felkötöttem, copfom lágyan omlott vállamra. Kinyomtattam. A hátuljára egy utolsó üzenetet firkantottam: „Hiányozni fogtok…” , majd egy másik emléket továbbítottam papírra. Hinata, Ino és én egymás nyakába borulva, önfeledten nevetve. Szintén a parkban. A lencsébe nézve a béke jelét mutattuk. Beleraktam a neki szánt keretbe, és az asztalomon kapott helyet.

„Még nem ismersz…
Nem az vagyok, akinek látszom…
Ne hidd el, hogy veled csak játszom…”

Felkaptam hátizsákom és kiléptem az erkélyre. Azt mondta, éjfélre itt lesz. 23:50. még korán van. Felnézek az égre, és minden elsötétedik. Ónix haj csiklandozza arcom, szemei fekete lyukként vonzanak. Sápadt bőre, igéző mosolyában felvillanó szemfogak, hideg érintés… sosem adtam hangot nekik. De ő sem. Tudta, hogy tudom, és nem érdekel. Nem a vérem miatt kellettem neki. Nem is egyéjszakás kalandra. Rám bízta a döntést. Nem kényszerített.

„Hazugság volt minden szó, amit hallottál…”

Igen, hazugság. Rákérdeztem ezekre, mint Piroska a farkasra. Kitérő válaszokat kaptam. Nem tudtam haragudni érte, bár a válaszok sem érdekeltek. Csak a hangja. Az az igéző, bársonyos, hideg hangja. Olyan volt, mint a drog.

„Mondd, mi az, mi igazán fontos?
Mondd, miért szerettél belém pont most?”

Mikor megkérdezte, vele tartok-e, már akkor tudtam: a válaszom csakis igen lehet. Már nem számított semmi és senki rajta kívül. Elsimítottam, vagy talán inkább elvágtam a szálakat magam után. S most, ahogy néztem azokat az ében szemeket, eltűnt minden bánatom. Kiment a fejemből, mit hagyok hátra. A bánatot, a hiányt, egy egész összetört, kiüresedett világot szippantott ki belőlem az a két földbéli fekete lyuk. S épült egy újabb, hihetetlenebb, csodálatosabb, ahol ő a legfontosabb.

„Én kellek, vagy a címlapok?”

Csak Te. Most és örökké. Szeretnék halhatatlan lenni, de a Te oldaladon, mert veled egy élet nem elég. Ha a lelkem a fizetség, legyen. Ha kell, a Pokolra jutok, Érted. Ott úgyis találkozhatunk.

„Csak képzeld el a helyzetet, hogy dönthess.
Ha megkívánsz, számom tudod, bátran csörgess!”

Becsuktam a szemem. Egy kis szelet, majd hűvöset éreztem. Szétnéztem. A sétálóutcában találtam magam. Vállamról hiányzott a táska. Megcsörrent a telefon a zsebemben. Egy sms-t kaptam. Tőle. Az utolsó sétád a városban. Ha végeztél, csörgess. – írta. Szívem szerint rögtön kikerestem volna a számát a névjegyzékből, de aztán arra gondoltam, tartozom még ezzel az egy úttal annak a helynek, ahol felnőttem. Megláttam egy padot. Felléptem az alsó deszkára, majd bal lábam a háttámla tetejére raktam. Már rég ki akartam próbálni ezt. Óvatosan áthelyeztem a testsúlyom a bal lábamra, s feldöntöttem vele a padot. Nem csapott nagy zajt. Majd’ kibújtam a bőrömből. Hogy levezessem a felgyülemlett adrenalint, futottam egyet, teljes erőbedobással. Átugrottam a következő padot és virágládát. Mikor már szúrt az oldalam, lassítottam. Ekkor az egyik sikátorból kilépett mögém Gaara. Majd előttem Kankuro. Két oldalról Itachi és Deidara fogott közre. Ez nem volt jó. Tudták a tervem, és azt is, hogy Sasuke vámpír. Ezt a párosítást pedig nagyon nem komálták. Késeket kaptak elő. Valahogy sikerült beszorítaniuk egy sarokba is. A pengék és a hozzájuk tartozó konohaiak közeledtek… Majd nagy sötétség…

„Még meddig vársz?”

Egy paplan volt a kemény földre terítve, azon ébredtem. Az én Rómeóm az arcomat cirógatta, s könyökére támaszkodott. Szemében aggódás, megkönnyebbülés, szeretet, düh, harag, és őszinte féltés váltogatta egymást. Tudtam, hogy ő mentett meg. Kérdőn szemébe néztem, de csak annyit mondott: Ha tényleg akarod. Bólintottam, mire a hátamra fordított, kezeimet pedig a fejem mellett lefogta, miközben fölém került. Ahogy közelebb hajolt, felemeltem a fejem és megcsókoltam. Már-már mélyítette volna a csókot, mikor kezem kiszabadítottam, s hajába túrva húztam közelebb. Sajnos erre elhúzta fejét, kezeim újra csapdába ejtve. Végigcsókolta a szám, áttért az államra, onnan a nyakamra, vállamra, kulccsontomra. Élveztem, ahogy csinálta, s arra eszméltem kábulatomból, hogy enyhe szúrást érzek a nyakamnál. Először csak tompa fájdalmat, majd komoly kínt éltem át. Sikítás hagyta el ajkaim, ami üvöltéssé erősödött. A vér elszivárgott a testemből, s egy csepp sem szántotta végig hófehér bőrömet. Testem ívbe feszült, majd a sok szörnyűség élvezetbe csapott át. Érzékeim sokkal élesebbek lettek, s ez a bódulat egy zajos világgá változott, ami szinte az őrületbe kergetett. Szemfogaim megnőttek, s lassan Sasuke nyakára tekintettem. Láttam, ahogy vérem árad ereiben. Túl nagy volt a csábítás, a távolság köztünk pedig túl kicsi. Megszólalt egy hang a fejemben: Ne fogd vissza magad! Tedd meg! Mire vársz? Gyerünk! Fogaim mintha vajba mártottam volna. Azonban korántsem voltam olyan ügyes, mint „Teremtőm”, ha egyáltalán szólíthatom most már így. Vérem átfutott testébe, onnan vissza belém, egy része pedig kifolyt számból, összekenve körülöttünk mindent. Lassan elengedett, de az én állkapcsaim mintha görcsöt kaptak volna. Nem bírtam elengedni…

„Hiszen játék voltam végig neked…”

Amint felébredtem, már vérre szomjaztam. Nem emlékeztem, mi volt az után, hogy nem bírtam megállni. Egy biztos: Sasuke nem volt mellettem. Ruhám véresen tapadt hozzám, hajam is egy nagy csomónak tetszett. Szétnéztem. Először azóta, hogy idekerültem. Csak most tűnt fel, hogy egy barlangban vagyok. Pillantásom vízlelőhelyen akadt meg, ami melegnek tűnt. Nem is gondolkoztam, egyszerűen belevetettem magam az isteni áldásba. Ruháimat és hajamat is kimostam. Újra körbejárattam szemem, s egy törölközőt fedeztem fel. Testemre tekertem, s a táskámból kivett ruhadarabokat felöltöttem. Loboncomat kiengedtem, vizesen verdeste hátamat. Kiléptem a barlangból. A Hold kereken, lustán meredt a világra. Szerettem volna Konohában lenni. Most. Ezen az éjszakán.
Cseresznyevirág-szirmokká váltam…

„Fényképről még rémlik,
Hogy már megint mi történik…”

Darabjaimat Konoháig repítette a szél. Ott a város kellős közepén újra felöltöttem eredeti alakomat. Csodálkozva emeltem fel karjaim, s pillantásommal végigpásztáztam testem. Majd a környezetemen. Előttem az a pad, amit felborítottam. Most állt. Felléptem rá, s nemes egyszerűséggel ismét feldöntöttem. Ekkor megjelent Itachi, Deidara, Gaara, Kankuro, s velük Temari és Tsunade. Rosszat sejtettem. Ami nem is váratott sokáig magára. Mindannyian pisztolyt vettek elő, s rám szegezték. Tudtam, mi van bennük. Egy tárnyi ezüstgolyó…

„Egy kép… Egy kép maradsz…
Ez csak a tied…
Nem tudom, minek, és miért maradsz…”

Hat lövedék. Hat halálos, veszélyes ezüstgolyó süvített felém. Ha elérnek, azonnal meghalok. Másodszor. Most azonban végleg. Nem reménykedhetek, hogy újjáéledek, egy szörnyként. Az Éjszaka szülötteként. Maradni akartam, hogy lássak, érezzek, tapasztaljak ebből a világból is valamit. Csak egy keveset. Egy ici-picit. Csak még egyszer had lássam Sasukét. Majd maradni akartam, hogy elérjenek a lövedékek. De az utolsó pillanatban meggondoltam magam, s újra szirmokra estem szét. A halálos hatos a szívem helyén szelte át a levegőt…

„Egy kép maradsz…
Diktál a szíved…
Nem tudom, minek és miért maradsz…”

Sasuke karjai közt öltöttem formát. Szorosan magához ölelt. Majd felemelt, és odavitt fekhelyünkhöz. Összegömbölyödtem és hozzábújtam. Végigsimított arcomon, s ujja nedves lett. Fel sem tűnt, zokogok. Állam alá rakta kezét, s arra késztetett, hogy ránézzek. Szinte elolvadtam a pillantásától, s újabb igazgyöngyök buggyantak ki szemhéjam alól. Lágyan megcsókolt, s magához húzott. Karjai közt talált rám az Álombirodalom…

„Jó volt rég, mikor nem volt semmi kényszer,
De nem kell mondanod kétszer, hogy megértsem, miért vagy velem…”

A következő napok azzal teltek, hogy csak feküdtem, s könnyeztem. Volt, hogy csak szipogtam, majd egyszer csak elkapott egy érzés, s kegyetlenül rázott a zokogás. Életem nem tágított, minden ilyen rohamnál magához vont, s várt, míg lenyugszom. Ha ez megtörtént, akkor sem tolt el, s állt fel, hanem megvárta, mit teszek. Volt, hogy elhúzodtam, elfordultam. Minden ilyen lépésnél bűntudatom támadt, mert tudtam, csak segíteni szeretne nekem, levenni egy kis terhet a vállamról. Néha álomba sírtam magam. Lelkiállapotom egyre csak zuhant, s úgy tűnt, egy feneketlen szakadékba, ahonnan még szárnyak sem hozhatnak vissza. Majd egyszer végtelen sötétség ölelt magához…

„De te nem ismersz…
Nem tudod, kit rejt az álarc…
Nem tudom, hogy miért nem vállalsz…
Miért nem fogadsz el?
Ez vagyok!”

Sötétség. Nem olyan, mint azokban a mindenkit rettegésben tartó álmokban. Inkább, mint az éjszaka Hold és csillagok nélkül. És jó meleg is volt. Kezeim Sasuke csupasz felsőtestét érintették (mostanában csak egy farmerban láttam, ing vagy póló nélkül), s biztonságban éreztem magam. Mintha madártollak vettek volna körül, s emiatt éreztem azt a jó meleget. Na meg olyan, de olyan puha volt… Hamarosan rá is jöttem az okára. Kedvesemnek angyalszárnyai voltak, bár feketék. Ezekkel takart be minket, azaz engem. Rögtön jobb kedvre derített. Szóval azok a szárnyak mégis kimentettek a szakadékból, melyben zuhantam. Igaz, nem az én hátamon nőttek. De kikötötte ezt egyáltalán valaki? Nyaka köré fontam karom, s magamhoz húztam egy csók erejéig. És annak a csóknak nagyon sok ereje volt. Átfonta derekam, s így talált ránk az Álom Manó…

„Hagyd így, belejössz majd,
Bár megértem, hogyha félsz…
Ugrik minden srác majd,
Mire magadhoz térsz…”

Pár nap múlva már nem voltam annyira depressziós. Sasuke segített kilábalni abból a számára is szörnyű állapotból. Az én fekete szárnyú angyalom. Vagy talán inkább démonom. Újra elmentem Konohába. Déja vu érzésem feléledt, s tudtam, mi vár rám. Újra Vadászok. Megláttam a padot. Felborítottam. Sprinteltem onnan, ugráltam. Szívdobogás hangja csapta meg fülemet. Megálltam. Megfordultam. Hat szuszogó alakkal találtam magam szemközt. Gaara, Temari, Kankuro, Deidara, Itachi és Tsunade. Leengedett kezükben pisztoly. Elmosolyodtam. Kivillantottam megnőtt szemfogaim, végignyaltam felső ajkamon. Elfogott az éhség. Azóta nem ettem, hogy átváltoztatott. Fogalmam sem volt, hogyan bírtam ki idáig, de most érdekes játékra számítottam. Ma vér fog folyni, egyenesen a számba, le a torkomon. Cikázni fog testemben. Ezt a zsigereimben éreztem. Egy pillanat alatt Kankurónál termettem, fegyverét kiütöttem a kezéből, s elrántottam társaitól. Nyakába haraptam. Éreztem, ahogy gyengül a karjaimban. Még néhány korty… és vége… Egy csepp sem futott mellé. Most Deidara következett. Vele nehezebb dolgom volt, de megoldottam. Teljesen rá kellett ehhez másznom, mire szemei perverzül megcsillantak. Bemostam neki egyet, amitől kezes báránnyá vált. Ahogy az utcán sétáltam vissza, észrevettem egy kirakat üvegében, hogy véres a szám. Nem nagyon, csak a sarkában volt egy-két csepp. Nem töröltem le. Négy Vadásszal álltam szemben. Négy megtöltött, kiélesített pisztolycsővel néztem farkasszemet…

„Nem kell, hogy elbújj…
A város téged húz…
Itt minden dolog új…”

Nem érdekeltek. Szánalmas Halandók, akik nem értik meg az Éjszaka Gyermekeit. Csak azzal törődnek, hogy minket megölhessenek, s gyűjtsék a trófeákat, mint a létrán való feljebbjutás érmeit. Közéjük rontottam. Karmomat használtam fegyvernek. Tombolni akartam. Élni. Elengedni a bennem lappangó Bestiát. Morogtam, sziszegtem, vicsorogtam. És hirtelen elkapott a félsz. Egy kattanástól. Abban a pillanatban az ösztön vezetett, így szirmokká estem szét…

„… amit látsz!”

Térdre estem a barlangban. Rémülten, undorodva emeltem szemeim elé könyékig vérben fürdő kezeimet, hogy büntessem magam. Látod, mit tettél? Ezt akartad? Ezt? Akkor nézd és örülj! Tágra nyílt szemem, tagjaim remegtek. Öltem. Nem egyet, nem kettőt… Hatot…

„Egy kép maradsz… Ez csak a tied…
Nem tudom, minek, és miért maradsz…
Egy kép maradsz… Diktál a szíved…
Nem tudom, minek, és miért maradsz…”

Rázta testem a zokogás. Most nem jött oda Sasuke, hogy átkaroljon. Nem láttam sehol. Kinéztem a bejáraton. Felkelt a Nap. Lassan felálltam és odasétáltam a barlang száján besütő fénycsóvához. Megálltam a szélénél és kinyújtottam a kezem. Belenyúltam. Elképzeltem, ahogy megégeti bőrömet, a kín, ahogy felüvöltök, s hamuvá porladok… De… nem történt semmi. Éreztem melegét, de nem fájt. Kiléptem teljesen. Semmi különleges. Elsétáltam a sziklapárkányig. Lenéztem. Akkor ugrok. Jó mély szakadék nyílt alattam. Léptem kettőt és elrugaszkodtam. Megfordultam a levegőben. Először háttal, majd fejjel lefelé zuhantam. Behunytam a szemem, minden gondom tovatűnt. Nyugalom szállt meg. Majd két erős kar fonódott a derekamra. Tollak érintése csiklandozta testem, suhogásuk a fülem, melegség járt át kívül-belül. Tudatomra sötétség borult. Még féléberen visszaöleltem. A nyugalom helyét a béke és a szeretet járta át. Kis foszlány azonban benne maradt a lelkemben…

„Csak egy kép…”

Kipattantak a szemeim. Egy ágyon feküdtem, a plafont bámulva. Kezem a fejem alatt, lábaim felhúzva. A magnóm új CD-met nyúzza. Az asztalom üres, a gép hallgat.
A szobámban voltam…



                                     The end...    ?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.