Hideg, kegyetlen hóvihar veszi birtokba az utcák minden egyes négyzetcentiméterét. Egyértelmű volt; beköszöntött a tél, bár még igencsak az elején járt. Még harcolt az ősszel, ezt bizonyítja a fákon itt-ott feltűnő elszáradt falevél, amely még nem hódolt be a fagynak.
   Rideg, kietlen helynek látszott Konoha. Pedig valójában csak azért nem tartózkodik senki odakint a hó födte tájon, mert mindenki ünnepelt. Szent Miklós napja… Minden gyermek izgatottan ült a meleg kandalló előtt, aranyos, piros kis csomagokat bontogatva, amik igazi kincset rejtettek számukra. Csoki, mandarin és sok miegymás amit a komolytalan kis lurkók földi adománynak gondolnak. Na, de ez a ünnep nem csupán a gyermekekről és az édességről szól. Vannak akik barátaiknál, vannak akik távoli rokonoknál vészelik át az ünnepet.
És a párok… azok a fiatal szerelmesek akik egymás táraságában lelik boldogságuk, s nem az ajándékcsomagokban .

   Mi is egy ilyen párt keresünk. Valamelyik ház falai között rejtőzködik Sasuke Uciha és Sakura Haruno. Konoha legszebb szerelmespárja. A falusiak már csak így emlegetik őket, mert nincs a világon még egy olyan érzelmekkel teli kapcsolat, mint amilyen az övék. Ez most nem is olyan érdekes, inkább arra koncentráljunk merre lehetnek. Hiába keresnénk őket az Uciha negyedben, ott minden ház kong az ürességtől. Pedig ezek a fiatalok napjaik nagy részét ott töltik. Elzárkózva az aprócska falu elől.

   Szellemként is körbejárhatnánk még párszor a területet, így is, úgy is hiábavaló lenne. Lemerném fogadni, hogy az újabb bújócska megint Sasuke ötlete volt. Biztos unja már zaklatásom. Tulajdonképp hetente egyszer-kétszer ha benézek, hozzájuk. Ez még nem zaklatás, vagy igen? Az egy másik téma, hogy mind ezt úgy teszem, hogy még véletlenül se tudjanak ellenkezni, mikor kijelentem, hogy írni fogok arról ami a éppen aznap történt velük.
Ez így eléggé bonyolult. A lényeg az, hogy Szent Miklós nap, ünnep van és főhőseink szőrén szálán eltűntek.

   Hosszú keresgélés után, megpihenve egy kemény kőpadon, szinte az alvás határán lebegve, hirtelen ütötte meg fülem egy boldog, női kacaj. Nem kellett nagy zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek ki volt. Csakis a rózsaszínhajú lehetett. Sipirc a hang irányába…

   Az eszem megáll attól amit látok! Mint valami óvodás gyerekek fetrengenek a hóba, karjaikkal, lábaikkal hadonászva. Úgy látszik egyik sem tanulta meg, hogyan kell rendes hóangyalt készíteni.
Sakura ábrája kezdett angyalalakot ölteni, miközben Sasuke feladta küzdelmét az egyeletlen vonalakkal. Mindkettőjük arca pirospozsgás volt, a hideg hótól. Sajnáltam a tisztást ahol voltak, hisz az érintetlen fehér tengert bemocskolta talpaik nyoma. Milyen szerencse, hogy az én véleményem itt nem sokat számít.

   Az ifjabb Uciha közelebb lépett a fiatal lányhoz, s karját nyújtotta neki. Á!, tudom mire készül! Biztos igaz, hogy filmből vette ezt a nyálas cselekedetet.

- A legtökéletesebb hóangyalt is ellehet rontani, kedves, ha egy tenyérnyom van az égi lány mellkasán. – szerelemmel teli tekintete, pajkos mosolya talán nem csak a fiatal, buta tini lányok szívét ejtette volna rabságba.
Amint védelmező karokkal emelte magához Sakurát, ismét elfogott azaz érzés mi már oly sokszor megszületett bennem mikor közelükben vagyok. Olyan földöntúlinak tűnnek, így ketten együtt, mint az angyal meg az ördög, mint a jó és a rossz. Mégis az ördög úgy óvja angyalát, mintha anélkül levegőt se lenne képes venni, mégis a rossz úgy vigyáz a jóra mintha az nem létezhetne nélküle. Olyan érzése támad az embernek, mikor őket nézi, mintha egy szent és sérthetetlen törvény lenne az amit lát. Sokféle írói kifejezést használhatnék viselkedésük kifejezésében mégis úgy érzem csődöt mondott tudományom.

   Ismét csak bámulom a két embert aki elmélyül a másik karjaiban, és átadja magát kedvese ajkainak. Csöpögős, romantikus, meghitt, szívbemarkoló látvány.
- Siessünk haza angyalom! Még a végén megfázol. – szakította meg a csókot Sasuke. Hangja felborzolta hátamon a szőrt, mint már annyiszor. Megszokott volt tőle az a mély, goromba, utasító, lenéző hangvétele, ami most hozzá sem hasonlítható ahhoz a hangszínhez amit Sakurával szemben megütött.
A törékeny nő megbillentette fejét. Felém közeledtek, a tisztás végéhez. Milyen szerencse, hogy csak álmomban vagyok velük, Sasuke most biztos kiabálna velem.
A medikus megtorpant és visszafordult. Talán mindössze fél percig kémlelte a mögötte lévő tájat, majd kedvese kezét megszorongatva ismét útra keltek, haza közös otthonukba…

  Jómagam csak hevesen dobogó szívvel követtem őket…