Sakura

   A kandallóban ropogó tűz hangja és fénye körülöleli az apró nappalit.
Meghitt, kellemes hangulatba varázsolja a helységet.
   Itt ülünk a vörös lángok előtt. Meleg, gyapjútakaró véd minket a hidegtől. Nem külön-külön, mint holmi egyszerű ismerősök, barátok. Dehogy is! Az óriás takaró kettőnket melegít.
   Mozgalmas perceket tudhatunk magunk mögött. Most is elönti a forróság arcom, ahogy visszaemlékszem.
Olyan felemelő és megnyugtató érzés karjai között lenni, csupasz mellkasának dőlni. Sasuke álla a fejem tetején nyugszik. Egyenletes szívverése olyan számomra, mint az élet ritmusa. Ha logikusan gondolkodunk valójában igazam van.
   Hallom ahogy kiszakad belőle egy sóhaj. Vajon mi jár a fejében?
- Szeretlek kedves! –fordít maga felé.
Ahogy szembekerülök azokkal a varázslatos, fekete íriszekkel azonnal megszűnik körülöttem a világ. A tűz moraja semmivé válik, a falak eltűnnek. Tekintetnél csupán szavai rendelkeztek nagyobb hatalommal. Szeret… Szeret… Nem mást, hanem engem. Velem van ebben a percben is, és tudom, hogy rám gondol.
Már elszállt fejem felett azaz időszak mikor egyre csak azt bizonygattam magamnak, hogy Sasuke szerelme csupán tévhit, illúzió, csapda. Sose felejtem szomorú szemeit mikor ezt felhánytorgattam neki. Ám valahogy olykor-olykor még eszembe jut egynéhány dolog: Mit szeret bennem? Miért vagyok számára más, mint a többi nő?
Ezeket a kérdéseket mindet csak gondolatban tettem fel, s nem is szándékoztam hangosan megszólalni. Igazi vétek lenne elrontani ezt a pillanatot.
   A fekete tekintet elsötétült . Jaj, Istenem, de lüke vagyok! Elfelejtettem válaszolni…
- Szeretlek szerelmem! –nevetve bújok közelebb hozzá. Csak nem hiszi, hogy nem viszonzom
érzelmeit? Neki kéne a legjobban tudnia mit érzek iránta.
   Az erős, védelmet nyújtó karok végigsimítottak hátamon, ezáltal elérve, hogy borzongás végigfusson gerincemen. Épp folytatásért könyörögtem volna, mikor hirtelen felállt mellőlem.
- Várj, egy pillanat! –mosolyog rám.
Maga köré tekert egy másik meleg gyapjút, amit előző nap hanyagul lehajítottam a kanapéra. Kiment a konyhába és a zajokat hallva, biztos, hogy  kutatott valami után. Két perc múlva hátratett kezekkel közeledett felém, s a szája sejtelmes vigyorral görbültek. Olyan jól áll neki a mosoly…
   Visszaereszkedik a nagy puha szőnyegre, mögém ül. Karjait előveszi rejtekhelyéről és elém rakja ökölbe szorult tenyereit.
- Válassz! –búgja fülembe. – Bal vagy jobb?
Tudom, hogy a bal rejti a kincset. Sasuke bal kezes. Óvatosan végigsimítok az általam kiszemelt választási lehetőségen. Ökléhez érve próbálkoztam tenyerembe zárni az övét. Persze ez lehetetlen. Az én vékony, kicsi ujjaim aligha győznék le azokat, melyek olyan erősek, mint ő maga.
   Apró puszit lapok a tarkómra. Ezek szerint jól választottam. Kínzó lassúsággal nyílnak ki ujjai. A meglepettség ezernyi kis szikrája árad szét testemben. Egy átlátszó, aranyos, mégis igézően szép medál lógott orrom előtt, egyszerű ezüstláncon ülve.
   Élethű, mintha igazi lenne. Alig merek hozzáérni, mégsem tudom türtőztetni magam. Üvegből volt… éreztem hideg tapintásán.
Értetlenül bámultam kedvesemre. Ő csak egyszerű, könnyed mozdulattal nyakamba akasztotta a láncot.
- Édesanyámé volt. –mondja, ahogy ülőhelyzetben szembefordulok vele. Látszott, hogy halott anyja említésére elszomorodik arca. Ismét nekidőlök mellkasának és megérintem az ajándékot, amely a nyakamban lóg.
- Nem fogadhatom el. –hangom megremegett, ugyan nem a bizonytalanságom miatt. A medál ólomsúlyként nehezedett rám, nem tömegével volt a baj, hanem a szeretettel amelyet magában hordozott.
Nem tettem semmi olyat amivel ezt kiérdemeltem volna. Már nyúltam a kapocshoz, mikor váratlanul megállította a mozdulatomat.
- Kélek Sakura!
- De nem érdemlem meg.
Jóízűen nevetett kijelentésemen. Hajamba túrt, s megnyugtatóan cirógatta a vállamat.
- Számomra te vagy az egyetlen nő, aki megérdemli, hogy övé legyen ez a nyaklánc. –elkomolyodott hangja. – Badarság olyanokat gondolni hogy nem érdemled meg. Valóban…te ennél többet érdemelsz.
   Nyitottam volna szám, ellenkezni akartam, de mutató ujját ajkaimra helyezte ezáltal belém fojtva a szót. Meghatódottság szülte könnyeim sebesen peregtek le arcomon. Hát ennyire szeret? Így megbecsül? Értékes vagyok számára?
Puha csókja eltűntették könnyeim, csitították háborgó lelkem.
A tűz ropogása erősödött, fénye élénkebbé vált. Ölelve a másikat ültünk és néztük tovább a kandallót.
   Ahogy a lángok megvilágítják a csöpp kis hópelyhet, olyan mintha a tűz az üvegben élne… A tűz legyen a mi szerelmünk… a tűz amely sosem alszik ki… a szerelem amely sosem múlik el…