Hiába próbálnak lebeszélni, ez nem megy. Hiába próbálnak visszatartani, erős az akaratom.

"-Makacs!" "-Önfejű!" ... "-Túl messzire mész!" "-Nem játszhatsz velük!" "-Kegyetlen vagy!"

Nem kell bemutatni magamnak. Már mondtam, tudom, ki vagyok… Ismerem a jövőmet, csak egy kis részét nem. És azt most meg fogom tudni! Kiderítem, miért teszem azt, amit teszek, mikor ők velem vannak. Nem hagyom, hogy valakik ennyire befolyásoljanak, hogy ennyire megváltoztassanak. Érzem azt, hogy ez nem helyes. Hogy ezt még visszakapom! De nem érdekel… Most nem. Majd később… Később, mikor már tudatában leszek mindennek. Mikor már tudom kezelni a helyzetet. Mikor már visszaváltoztam olyanná, amilyen azelőtt is voltam. A kis vagány, örök laza lánnyá, akit hidegen hagynak a szabályok. Aki a mának él, és már nem a titokzatos jövőnek, amit meg akar fejteni.

- Biztos vagy benne? – kérdezte valaki.
Nem láttam az arcát, a hátam mögött volt, mégis tudtam, ki az. Egy padon ültem, a parkban. Este volt, és nekem friss levegőre volt szükségem.
- Teljesen… - mondtam hidegem.
A két kezem a combomon pihent, szorosan egymás mellett. Hírtelen ökölbe szorítottam őket, és felpattantam.
- MIÉRT? – ordítottam.
Éreztem, ahogy a könnyeim folyni kezdenek, de tudomást sem vettem róluk.
- Mond, miért?! – suttogtam.
Lehajtottam a fejemet. A kezeim most a testem mellett, még mindig ökölbe szorítva voltak. Szánalmasan nézhettem ki. "-Ez nem én vagyok!" - gondoltam, így hát felemeltem a fejemet, és elszánt, komor tekintettel néztem a türkizkék szemekbe.
- Miért ilyen nehéz? – kérdeztem halkan.
Ő csak zsebre dugott kezekkel állt ott előttem. Nem felelt. Tekintetével a földet pásztázta, mintha gondolkozna. Végül kinyögte.
- Nem tudom…
Neki is sok gondja volt mostanában, mégsem hagyta el magát. De nekem sokkal nehezebb volt. Sok mindenen mentem keresztül, és majdnem meghaltam. Mégis erős maradtam, kívülről… Viszont itt belül, igenis összetörtem.
- Az élet megfejthetetlen dolgokat rejt! Ne akarj mindent megtudni! Ráérsz még… Csak tedd, amit a szíved diktál!
Elmosolyodtam.
- Nagyon régen… - kezdtem bele, de a könnyeim még mindig folytak, éreztem. Nagy levegőt vettem. – Nagyon régen Temari is mindig ezt mondogatta… De változnak az idők, és velük én is más leszek. Megváltoztam. Ők változtattak meg! Az a két semmirekellő, akik nélkül az életem most olyan…normális lenne! – mondtam.
- Szóval örülsz nekik?! – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Mondhatnám azt… igen. De némely szempontból nem. Tudod…olyan, mintha a múltat elfelejtettem volna. Van egy kis rész, amit hiába próbálok visszaidézni, nem tudok. A múlt, melyet már átéltem, mégsem emlékszek rá, a jövő, amire kíváncsi vagyok, de megfejteni úgysem tudom, és a jelen, amit felednék. Ha tudnám. De nem tudom!
Olyan nehéz volt mindezt megmagyarázni. Azt, ami a szívemet nyomta. Amitől néha rettegek. A sors! A sorsunk a kezünkben van, csak tudni kell irányítani. A baj csak az, hogy nekem ez nem megy. Talán nem ebbe a világba való vagyok?!
- A jelent mindenki feledni akarja, és inkább a jövőre kíváncsi! A múltat előbb-utóbb mindenki ,ha nem is akarja, elfelejti. Nem tudsz ellene mit tenni! Csak légy önmagad, és harcolj az álmaidért! Tudd meg, amit tudni akarsz, és bízz a szerencsében. Nem fog elhagyni téged! – jelentette ki mosolyogva.
- Ez… - kezdtem, és elnevettem magam. – Ez olyan könyvekbe illő volt!
Mosolya még szélesebb lett.
- Köszönöm…Gaara! – mondtam, és mosolyogva hátat fordítottam neki. – Átgondolok mindent…újra, elejétől a végéig!
Elsétáltam. A pulóverem zsebébe raktam a kezeimet, és úgy pásztáztam tekintetemmel az utat. Kihalt volt, és csendes. Tökéletesen lehetett gondolkodni. Sokáig csak álltam egyhelyben, egy lámpa fénye alatt, majd elhatározásra jutottam. Meglátogatom Sasukét! Amikor a házukhoz értem, egyszerűen csak átmásztam a kerítésen. Kicsit aggódtam. Mi van, ha nem találom meg az ablakát? Nagy kő esett le a szívemről, mikor az egyik nyitott ablakban észrevettem. A csillagokat nézte. Talán ő is a történteket gondolkozott. A látókörébe álltam. Csak álltam, nem szóltam semmit. Ő mégis észre vett. Egyszerűen csak becsukta az ablakot, és eltűnt. Én viszont még mindig mozdulatlan voltam. Mintha tudtam volna, mire készül. Éreztem, ahogy hátulról átölel. Ahogy magához húz. Mintha soha többé nem akarna elengedni. De kénytelen lesz, ha csak pár percre is.
- Sasuke… - suttogtam.
- Mi az? – kérdezte.
A hangja hallatán melegség áradt szét a testembe. Hideg szél fújt, mégsem fáztam. Szembe fordultam vele.
- Miért…szeretsz?!
Ezt a kérdést idegölő lassúsággal mondtam ki. Döbbenetet, csodálkozást…mindent vártam, csak komor, őszintén csillogó tekintetet nem! Tudtam, amit mondani fog, igaz lesz.
- Volt régen egy barátnőm… - kezdte el.
Hát a fiúk legtöbbször nem a volt barátnőjükkel jönnek, mikor meg kell hódítaniuk egy lányt.
- Meghalt.
Rövid, és tömör volt. De én még mindig nem értettem, miért szeret.
- Először azt hittem, rá emlékeztetsz. Később viszont rájöttem, kicsit sem hasonlítotok. Gyönyörű, életvidám és energiával teli lány vagy, akihez valamiért köt egy szál! És nem tudom elvágni… - suttogta az utolsó mondatot.
Elgondolkoztam, majd halványan elmosolyogtam. A két kezemmel átöleltem a nyakát, és közelebb húzódtam hozzá.
- Én is szeretlek! – mosolyogtam immár szélesebben.
Elkerekedtek a szemei.
- Ezt mond még egyszer! – vigyorgott.
- Szeretlek, Sasuke Uchiha! – mondtam komolyan.
Ő is komoly lett. Megszüntette a köztünk lévő távolságot. Érzéki, gyengéd, mégis szenvedéllyel teli csók volt. Megtudtam, kit szeretek. Újra a régi lehetek, újra élhetek normálisan. De ott volt még Sasori… Nem fogja annyiban hagyni, hogy elveszített. Biztos voltam benne. De ezzel akkor nem foglalkoztam. Rettenetesen boldog voltam. Rájöttem, hogy akárhogy próbálnám én is elszakítani azt a szálat, nem tudnám. Sasoriét viszont eltudom. Ő csak egy barát. Sasuke viszont már korán sem az.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés