1. fejezet

Álmokat rejtettem érzelmeimbe, talán kicsit túl korán. Egyedül egy nagy, rémisztő városban, ahol minden ember olyan furcsa! Várjunk, alaptalanul kezdtem az egészet…
Vegyünk egy vak, hülye, pesszimista Tokiói csajt, jelen esetben engem. Adjunk hozzá egy bazinagy várost, ami messziről álomba illő, közelről totál rettenet. Mit kapunk? Igen, egy hibbant tyúk New York-ban van! Aztán… jön mindennek a vége…

Kezdem nektek az elején, mert így semmire sem megyünk! Volt egyszer egy lány, aki tündérmeseként dédelgette álmát. Imádta újra és újra fontolóra venni, mit is szeretne tulajdonképpen. Végül is, 18 éves volt csak, így jogosan tervezgette jövőjét, de nem tudta, hogy kártyavárra építgetni a legnehezebb, hisz bármelyik percben romba dőlhet. Az élet sosem fenékig tejfel… Ezt minden bizonnyal fel is fogta, de olyan karriert akart elérni, amihez merő szerencse is kellett. Életét azonban minden megnehezítette.

Vagyis öhm… Fordítok nektek, rendben?! Hogy soha semmit nem tudok normálisan elmondani… Haruno Sakura vagyok, lassan 22 éves fiatal nő, akinek álma, hogy eljusson New Yorkba, és munkát találjon ott. Igen érdekes munkát… Tokiói vagyok, de apám New Yorki volt, amíg meg nem halt, így folyékonyan beszélem a nyelvet. Anyám mindig is ellenezte, hogy Tokióban ezt használjam, vagy akár egy ilyen „alantas, érthetetlen” szó is elhagyja a számat… Haragudott, talán túlságosan is apámra, nem bízott meg benne azok után, hogy megcsalta őt a titkárnőjével. Az ő elvesztése azonban még neki is fájt. Életem legborzalmasabb időszaka akkor kezdődött. Hisz elveszteni egy számodra pótolhatatlan embert, és egyre jobban elfelejteni őt olyan, mintha… Soha nem is létezett volna! Ezt akartam a legkevésbé. Egy idő után már senki sem emlékszik rá, nem tudják, hogy nézett ki, nem bírják feleleveníteni. Ennek a tudatában lenni szörnyű volt. Apám volt az, aki minden álmomat támogatta, aki hitt bennem. De elvesztettem őt, és akkor érzéseim szerint az álmomat is, vele együtt. Segítségre várt törékeny lelkem, megváltásra! Barátaim hiába próbálták feledtetni velem a történteket, hiába próbálták mással lekötni elmémet. Nem ment nekik, és nekem se… Végül, valami hatalmas nagy csoda folytán erőre kaptam. Várt New York! El kellett innen szabadulnom, messzire futnom, hisz itt minden a múltra emlékeztetett, mit annyira nem akartam feledni, akkor mégis inkább eltemettem volna. Barátnőm telefonhívása mentett meg. Mindent feloldott, és egy olyan lehetőséget kínált nekem, amit nem bírtam visszautasítani. Megkereste az álmomat, és visszahozta nekem! És akkor elromlott minden. Egy férfi által tett különös ajánlat segített enyhíteni az akkori fájdalmat. Ennek viszont nagy ára volt…

Szóval, most itt vagyok egy limuzinban, és megyek a Konoha Street 48.–as számú házához. Tudniillik, ott fogok szállásolni, luxus körülményekben. Na, első szép oldala ennek az egésznek! A barátnőm, ki két, szerinte szörnyen idegesítő öccsével él együtt egy villában, igen sikeres ügyvéd. Idősebb öccse nyomozó, a fiatalabb pedig híres újságíró. Én is annak készültem, bár tartottam attól, hogy ez a munka nem kecsegtet nekem túl sok jövőt, nekem azonban ez volt az álmom. Úgy éreztem, izgalmas 1 évnek nézek elébe. Legalábbis bíztam benne. 22 évesen az ember már csak bízni tud… hinni nem.
A limuzin megállt, a sofőr pedig kiszállt. Az ajtót illedelmesen kinyitotta nekem, én pedig kecsesen léptem ki belőle, a fehér magas sarkúmon lévő apró gyémántok megcsillantak a napfényben. Érdeklődve, vagy inkább már csodálkozva szálltam ki az autóból. Hajamat, mit kontyba fogtam fel, hűs szellő hívta táncra. Mosolyogva néztem végig az egész birtokot. A hatalmas épület - mellyel szemben találtam magamat - nagy kétszárnyú ajtajára pillantottam. A nagy ajtó azonban hirtelen kivágódott, és egy ismerős, szőke lány állt ott, két kezével az ajtószárnyakat fogva. Ravasz vigyor ült az arcán. Fekete rakott szoknyáját meglibbentette a szél - ahogy pár pillanattal ezelőtt az én hajamat - világoskék egyoldalú toppja alól kivillant fehér melltartója, fekete magas sarkúja apró gyémántoktól csillogott. A haja volt vagyis az egyetlen, ami totálisan új volt számomra. Tátott szájjal bámultam, mennyit változott pár év alatt. Döbbenetem mosolygásba torkollott. Gyerekkori barátnőm arcát újra látni kész világkörüli út volt.
- Te semmit sem változtál! – vigyorgott gúnyosan rám. Ismertem jól, nem kellett szépíteni a dolgokat, most is a hajam zavarta! Ezért fogtam kontyba, hogy még véletlenül se lássa kiengedve…
- Ellenben veled! Mi ez a … hm, milyen stílusnak hívjam? Sexy? – vigyorogtam vissza rá. Utálta mindig is, ha azzal a jelzővel illettem, hogy sexy. Állítása szerint, ő nem sexy, csupán vonzó volt. Nem érdekelt per pillanat, milyen kifogással áll elő újból. Ehelyett…
- Haruno Sakura, én egy nap még megfolytalak! – mosolygott rám fejcsóválva, és lesietett a lépcsőn, hogy karjaiba zárhasson. Szorosan öleltem vissza. Hiányzott már azaz arrogáns, szenvtelen, pimasz képe! Nagyon is…
- Kisasszony! – szólalt meg hírtelen egy mély férfihang. Hátrafordultam, hogy meglássam a hang tulajdonosát. Csak most mértem igazán végig. Fekete idétlen haj, vastag szemöldök, és szinte világítóan fehér fogak… Kizárólagosan is csak egy idióta lehetett.
- Gai? – kérdezte Temari értetlenül a sofőrt pásztázva.
- Haruno kisasszony csomagjait felvigyem a vendégszobába? – kérdezte illedelmesen.
- Igen, és szóljon a cselédeknek, hogy pakoljanak ki a gardróbba! – parancsolta kimérten Tema. Meglepődtem, milyen felnőttes, egyben nőies lett. Miután kioktatta a sofőrt, felém fordult. – Gyere! – intett, én pedig követtem be a villába. A hatalmas előtér, ami elém tárult, igen szokatlan volt. Velem szemben egy széles lépcső állt, ami a tetején elágazott jobbra és balra. A két oldalamon széles és rövid folyosók húzódtak. Az egyik a nappaliba, a másik az ebédlőbe vezetett.
- Kankuro, Gaara! – kiáltott Temari. A nagy bámészkodásom közepette összerezzentem hangjára. Smaragd szemeimet a nappali felé fordítottam, ahonnan két fiú, vagy inkább már férfi lépett ki. Az idősebb vigyorgó, vidám stílusa egyből eszembe juttatta a régi, idióta, szörnyen gyerekes Kankurot, a fiatalabb flegma, és közömbös viselkedése pedig a komor, hideg Gaarát. Egyikük se változott az évek múlásával, vagyis csak Temari lett kissé más. Kankuro ugyanolyan hülyén nézett, és ugyanolyan barna és rakoncátlan volt a haja, mint akkoriban, és Gaara is megmaradt a kis vörös, „engem ez nem érdekel” srácnak.
- Sakura, hogy te mennyit… - kezdte széttárt karokkal Kankuro, én azonban a szavába vágtam.
- Változtam? Kizárt! – mosolyogtam rá, és megölelve őt, arca két oldalára 1-1 puszit nyomtam, majd eltávolodva tőle, Gaarához léptem. Ő érdeklődve nézett végig rajtam, és mintha halványan elmosolyodott volna. Nem akartam megölelni, nem akartam puszit adni neki, hisz hajdan egyiket se szerette…
- Hát meg sem ölelsz? – kérdezte tettetett sértődöttséggel. Csodálkozva pillantottam arcára. Megölelve őt, rákérdeztem szokatlan viselkedésére egyszerűen.
- Megváltoztál?
- Tisztázzuk… - sóhajtott. – Nem vagyok már azaz arrogáns, beképzelt, hülye fiú, aki voltam! – mondta komoran. Szemei megcsillantak. Éreztem szavainak súlyát, a múltra akart tisztán emlékeztetni. Mikor még az órákról lógtunk, és egy üres osztályteremben csókolóztunk. Akaratlanul is elmerengtem. Visszarántva magamat a jelenbe, enyhén megráztam a fejemet. Hisz ő szakított velem! Szép volt, jó volt, elmúlt. Nincs már tovább…
- Sakura, élsz? – rázott meg enyhén Temari.
- Persze, csak elgondolkodtam. – válaszoltam halkan. Újra belepillantottam a türkiz szemekbe, és megláttam a csillanást, újra… Tudta, hogy a múlt járt a fejemben. Elvigyorodtam, alsó ajkamba haraptam, és pajkosan rákacsintottam. Most én leszek az, aki mindent tudni fog! Te is csak férfiból vagy, Gaara…
Temari elindult az emeletre, én pedig gyorsan utána futottam. Egy nagy, tágas és fényes szobába vezetett. A nagy, rózsaszín baldachinos ágy, a hatalmas szekrény és tükör egyből elnyerték tetszésemet.
- Ez a te szobád! – mosolygott Tema.
- Nagyon szép, köszönöm! – mosolyogtam vissza rá. Ő az ágyhoz sétált, és leült a sarkára.
- Szeretnék kérdezni tőled valamit… - mondta titokzatosan. Leültem mellé, és várakozón pillantottam rá. Nagyot sóhajtott. – Ugye nem akarsz kavarni az öcsémmel? – bökte ki végül.
- Melyikkel, mert kettő van! – vigyorogtam. Megforgatta a szemeit.
- Gaarával!
- Nem, nem tervezem… Miért? – kíváncsiskodtam.
- Menyasszonya van! – mondta komolyan. Meglepődtem. Erre nem számítottam…
- Igen? – erőltettem mosolyt az arcomra. – És ki a szerencsés? – érdeklődtem.
- Hyuuga Hinatának hívják. Egy gazdag család lánya, apánk intézte a házasságot. Ősszel lesz az esküvő, de Gaara még nem is ismeri a lányt… Nem szívesen ment bele, hisz minden bizonnyal… - megakadt. Döbbenten meredtem rá. Féltem attól, amit mondani akart. - …téged szeret! – suttogta.
- Nem, az nem lehet! Kizárt! Mi fél éve szakítottunk, két hónappal az előtt, hogy elköltöztetek! Pontosan…ööö…május 6-án! – magyaráztam tiltakozva.
- Sakura! Gaara május 6-án tudta meg, hogy el van jegyezve! – emelte fel hangját kissé indulatosan. Ha lehetett, még nagyobb szemekkel meredtem rá. Akkor azért szakított velem, mert…
- Nem akarta, hogy megtudd… - hajtotta le fejét Temari. Kezeit az ölébe helyezte, és kissé lelkiismeret furdalást érezve, - talán még szomorúan is – nézte a padlót. Egy kisebb világ… Na jó, inkább város omlott össze bennem! Miért mindig én?! Valaki ott fent nagyon pikkel rám! Ugye nem te, apu? – emeltem a plafonra tekintetemet, mintha átláthatnék a mennyezeten, egészen a felhőkig. Már megint képzelegtem…
- Akkor miért hívtál ide? Így csak szenvedni fogunk… Talán haza kellene mennem. – sóhajtottam szomorúan.
- Nem, dehogyis, eszedbe ne jusson! – pattant fel indulatosan. – Sakura, azért hívtalak ide, hogy az életed sínbe jöjjön. Ismerd el, apád elvesztése mindent megváltoztatott. Anyád fogságában esélyed se lesz arra, amit már rég megkaphattál volna! – magyarázta, és ezzel reményt öntött belém. Tudtam, hogy most igaza van. – Hiszek benned! – mondta váratlanul. Csillogó szemekkel, döbbenten meredtem rá. Ki tud 24 évesen hinni, és nem csak remélni? Temari…
- Arigatou Temari, arigatou! – álltam fel, hogy megölelhessem, teljes szívemből. Nem érdekelt, hogy japánul mondtam neki, tudtam, úgyis érti. Szemeimbe könnyek gyűltek, és szinte sírva szorítottam magamhoz…
- Nem Sakura, nálunk úgy mondjuk… köszönöm! – mondta sírós hangon, mégis nevetett.

A vacsoránál kissé szorongva fészkelődtem a helyemen. Éreztem magamon a türkiz szemeket, szinte égettek. Mikor a villám már harmadszorra esett a földre, szerencsétlenül hajoltam le érte, így leestem a székről. Kankuro ijedten pattant fel, hogy felsegítsen.
- Jól vagy? – kérdezte, miközben feltápászkodtam.
- Persze, csak kicsit szédülök! – emeltem kezemet a fejemhez. Hosszan lehunytam szemeimet. Éreztem, lábaim összecsuklana, fáztam. Félni kezdtem, nagyon félni… Szép lassan elsötétült a világ, én pedig hagyva magamat a jelentéktelen semmiségnek, beletörődtem. Ekkor kezdődött minden, amire már régóta felkészült valaki… vagy valakik!

- Hol vagyok? – nyitottam ki szemeimet. A vakító fehérség láttán gyorsan vissza is csuktam őket, és csak fokozatosan próbálkoztam újra a kísérlettel. Mintha enyhe szellő söpört volna végig a helységen. Libabőrös lettem, és megremegtem. Rettenetesen hideg volt. Mikor végre körbe tudtam nézni, csak nagy fehérséget láttam. Semmi mást… Kíváncsian kerestem egy embert, aki megmondhatná, mi történt velem. De nem, nem láttam senkit se.
- Hahó! – kiáltottam. Nem jött válasz. Kezemet újra a fejemhez kaptam, mint pár perce. Már nem szédültem. Ahogy karomat elemeltem, rémülten néztem végig magamon. Bőröm falfehér volt.
- Valaki árulja el, mi történt! – ordítottam pánikszerűen.
- Meghaltál… - hallottam a mély, egyben igen kellemes hangot. Lassítva fordítottam fejemet a hátam mögött lévő felé.
- Te…tessék? – meredtem a férfire döbbenten. Fehér ruhája a földet söpörte, és szinte kivehetetlen volt a helység színe miatt. Arcán barátságos mosoly ült, azonban a sápadt bőre – csakúgy, mint az enyém – nem volt túl bíztató. Fehér szakálla a derekáig ért, és a végét egy ezüst gyöngyös cérnával megkötötte. Meleg, szeretettel teli kisugárzása némiképp megnyugtatott. – Ismételje meg, kérem! – kérleltem lágyan, reménykedve.
- Jól hallottad, ne szépítsd a dolgokat! A remény már elveszett… Meghaltál, ezen már semmi sem változtat! – sóhajtott fejcsóválva. Megremegtem. Halott vagyok, vége… Amiért küzdöttem, amiben már hinni sem tudtam, csak reménykedtem. Áltattam magamat! Mit is képzeltem? Hogy Én valaha is híres újságíró leszek? Röhej… Ámbár még lehetséges, hogy a pasi csak viccelt…
- Rossz tréfát űz velem! – sziszegtem felé dühödten.
- Úgy gondolod, tréfa? – kérdezte összeszűkült szemekkel. Bátortalanul hátráltam pár lépést. Ő a köztünk lévő pár méterre meredt, és kezével intett. A padlóban egy fekete, nagy lyuk keletkezett, melyben egyre inkább kezdtek kirajzolódni New York épületei.
- Ez itt New York, az idő mint láthatod, itt nem állt meg! – magyarázta feszülten a férfi. Bólintottam, mert valóban, az emberek gondtalanul sétálgattak az utcákon, és a nagy toronyóra is fél egyet ütött. A karórámra pillantottam… megállt, pontosan 12:11-nél. A férfi újra intett egyet a kezével. A kép elmosódott, és hirtelen megpillantottam Temari könnycsíkozta arcát, Gaara szomorúan csillogó szemeit, és Kankuro összeomlott ábrázatát. Valamit körbeálltak, és csak arra meredtek. Temari hirtelen felpattant, és a telefonhoz futott, így szabad látáskört adva nekünk a dologra.
- Te Úr Isten! – csúszott ki a számon. Megrökönyödve néztem saját magamra. Testem élettelenül feküdt a padlón, a hajam kibomlott és szétterült, de valaki már gondosan kisöpörte a tincseket az arcomból. – Mondja, hogy ez nem igaz! Kérem! Mondja, hogy csak álmodom! – fordultam könnyes szemekkel a férfihoz, kezeimet erősen ökölbe szorítva.
- Sajnálom, de ez a valóság! – sóhajtott együtt érzően.
Megtörten rogytam a padlóra, bár azt sem tudtam, egyáltalán van-e padló. Az idegen újra intett a kezével, mire a kör eltűnt. Közelebb jött hozzám.
- Megértem, ha ez most fáj neked… - guggolt le elém, és kezét a vállamra tette.
- Úgy gondolja? Á, kit is zavarna az, hogy meghalt, és elvesztette az álmát, amiben keményen, talán még hitt is? – hangom cinikusan csengett, és dühösen meredtem rá. Ő azonban mégis lágyan mosolygott rám, hiába próbáltam minél inkább ellenszenves lenni vele.
- Ugyan az élők közé nem tudlak már úgy igazán visszavinni… - kezdte halkan. – De segíthetek kissé, ha akarod! – mosolygott barátságosan, még mindig. Kérdőn, kerek szemekkel meredtem rá. Ennél már úgysem lehet rosszabb.
- Hogyan? – kérdeztem végül. Kiegyenesedett, én pedig felnéztem rá.
- Angyal leszel! – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

Magyarán végül is itt kezdődött minden. Ekkor lettem az, aki nem akartam, ekkor lettem olyan, amiről álmomban sem hittem, hogy létezik. De nézzünk vissza kicsit, mert egyenlőre inkább a múlthoz ragaszkodnék.

- Életem minden percét jó tevéssel töltöm, és noha élvezem, hogy már nem a kemény kislány szerepét hordom a hátamon, nehezemre esik néha a megvilágosítás. Mert hát… Rendben, visszatértem az életbe, feladatot kaptam, kötelességeim vannak, ez valamiért mégis sokkal jobb, mint ami volt… gondolom. Pár gondom azért még van! Senki sem lát engem, nem tudom megfogni a dolgokat, és nem éhezem! Ez azért komoly probléma!
- Szellemek vagyunk!
- Nos, tulajdon képen… Hinata! Hányszor kértem, hogy ne szólj bele a mesémbe! – rivalltam rá a lányra, aki mellettem ült a padon. Fekete haja a derekáig ért, és levendula színű szemei pajkosan csillantak meg.
- Ugyan már! – nevetett. – Úgy beszélsz a sorsodról, mintha annyira borzalmas lenne! Pedig nem, nem az! Igazság szerint én sokkal jobban szeretem ezt az életemet, mint a régit… - húzta fel térdeit a padra, és átölelte őket. – Az apám hozzá akart adni egy vadidegen fiúhoz. Azért ez elég ciki, nem? Ráadásul nem is érdekelte a véleményem! Nem foglalkozott azzal, hogy én mást szeretek… De így már sokkal de sokkal jobb. Most már nem kell összeházasodnunk, nem kell gyereket szülnöm, és nem kell elvesztenem a szüzességem! – mosolygott. Hangja olyan gyermeteg volt, mégis annyira felszabadult és gondtalan.
- Hogy mi? – hitetlenkedtem fintorogva. – Te még szűz vagy?! – kérdeztem.
- Az! Hát te?
- Honnan tudnám? - sóhajtottam, tekintetemet a bárányfelhős égre emelve. – Tudod, azért nem csupa tündérmese ez az egész! Bánt, hogy én még nem emlékszem a múltamra! – hajtottam le a fejemet.
- Ugyan, ez sem nagy probléma! Szerintem sokkal jobb így… Később, ha minden beugrik, még úgy-ahogy megérted, az események miért alakultak így, és nem leszel annyira dühös. Ellenben ha egyből tudatában lennél mindennek, talán lenne olyan, akit szívesen megfojtanál, de már nem tudnád… - magyarázta, de egy kukkot se értettem belőle. Annyit viszont fel tudtam fogni, hogy ez szerinte egy pozitív tulajdonsága az angyalságnak. Hát szerintem nem volt az! Jogtalanul vették el tőlem az emlékeimet! Kérem őket vissza…
- Mond Hinata-chan, hogy hívták a fiút, akihez hozzámentél volna? – kérdeztem unottan, miközben a zöld fűszálak közül leszakítottam egy virágot, és tépegetni kezdtem a szirmait.
- Gaara. – mondta értetlenül. Hirtelen nagyon deja vu érzésem lett. Mintha hallottam volna már ezt a nevet… - Mi az? – kérdezte.
- Nem tudom, valahonnan ismerős a név, de fogalmam sincs, honnan… - tűnődtem el.
- Hm… Lehet, ismerted! – vont vállat nyugodtan.
- Lehet. – sóhajtottam. Zavart, hogy tudatlanságban hagytak. – Hol van már Garokonu? Már itt kéne lennie… - néztem körbe kíváncsian.
- Örülj, hogy késik! Legalább addig se szórakoztat minket a hülye favicceivel! – forgatta meg szemeit unottan, miközben a körmeit vizsgálgatta. A luxus átka! – futott át agyamon szánakozva. Jó, lehet, hogy Hinata egy kis elkényeztetett liba volt régen, de ennek egy csöppnyi jelét, ha mutatta. Többet nem igazán, hisz előtte azt sem tudta, ki is, így tiszta lappal, új személyiséggel kezdhette újra életét. Amikor azonban beugrott neki régi élete, bár kissé más lett, attól még ugyanúgy a csapattársam maradt, aki mellé beosztottak, és akivel jóban-rosszban együtt voltam.
Hirtelen egy öreg férfi bukkant fel a láthatáron. Az őszi időjárást elnézve, kissé hideg lehetett, ő mégis egy szál fehér pólóban és nadrágban járkált. Mi – szellemek – nem éreztük a hőmérsékleteket. Ez egész jó is volt. Abban jártunk, amiben akartunk.
- Garo-sama, késtél! – álltam fel csípőre tett kezekkel. Talán kissé gyerekes lehettem, mert meg is mosolyogta tettemet.
- Bocsáss meg Sakura-san, de Okasu-kun lefoglalt! – próbálta menteni magát.
- Garo-sama, Okasu-kun ma ment feladatra! Nem emlékszel, pont te adtad neki! – emeltem fel mutatóujjamat, ezzel lebuktatva őt.
- Rendben, rendben! Te nyertél! – tette kezeit védekezésképpen maga elé. Megenyhülve néztem végig rajta, és a tekercset kerestem, de nem láttam.
- Garo-sama, hol a tekercs? – pislogtam rá értetlenül.
- Ma más, különleges feladatot kaptok. Sakura-san, te egy Uchiha Sasuke nevű fiút látogatsz meg! Hinata-san, te Uzumaki Narutohoz mész. Ha jól tudom, ismerted. – fordult Hinatához.
- Mondhatjuk így is! – pirult el Hinata. Ilyet is ritkán látni… Hinata nem ilyen!
- Rendben. Kurenai majd mindent elmond neked! Menj! – intett Hinatának.
- Hai, Garo-sama! Sayonara addig is! – mondta, majd meghajolt és eltűnt. Izgatottan meredtem Garokonura. Még sose kaptam ilyen feladatot.
- Sakura-san, ne nézz így rám, kérlek! – sóhajtott. – Figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! – figyelmeztetett szigorúan. Bólintottam. – Ez az Uchiha Sasuke veszélyben van. Amióta elvesztette a szerelmét, összeomlott. Semmi sem érdekli, legszívesebben meghalna, de mint tudjuk, ezt mi nem hagyhatjuk. – magyarázta halál komolyan.
- Meg akar halni? – hitetlenkedtem. Sose értettem, az emberek miért akarnak meghalni. Hisz nem lesz attól jobb nekik… Vagy igen?
- Ne szólj közbe! – intett csendre Garokonu. – Meg kell őt változtatnod, észhez kell térítened, mert ha nem, pár hónap múlva…
- Meghal! – vágtam gyorsan a szavába.
- Sakura-san! – torkolt le.
- Gomen, Garo-sama! – hajtottam le a fejemet. Folytatta.
- Ha nem jársz sikerrel, egy ember halálának terhe fog nehezedni rád. Biztos, hogy vállalod a feladatot? – kérdezte halkan, de hangján éreztem, hogy bízik abban, én nem vállalom ezt el. Alaposan végiggondolva mindent, döntöttem.
- Hai! – bólintottam.
- Jól meggo…
- Hai, Garo-sama! Jól meggondoltam! Ha nem én, akkor más vállalja el, és más vállán lesz a teher, azt pedig nem szeretném. Nem volt még olyan, hogy ne teljesítettem volna feladatot, így ez sem lesz probléma. Azon kívül pedig… Szeretném már visszakapni az emlékeimet. Ezzel bebizonyítom majd, méltó vagyok a birtoklásukra! – magyaráztam komolyan. Garokonu hidegen vizslatta az arcomat, majd végül elmosolyodott.
- Hiszek benned! – hunyta le szemeit.
- Arigatou Garo-sama! – vigyorodtam el, és már indultam is Kurenaihoz az információkért.