Félve közelítettem Kurenai felé. Egyszerűen rühelltem azt a nőt. Mindig kijelentette, hogy milyen egy csibész, alávaló kis tanonc vagyok, és hogy sosem leszek méltó az emlékeimre, mert nem tudom, hogy mit csinálok. Oké, lehet, hogy csibész vagyok, de az emlékeimet akkor is megszerzem! Garo-sama hisz bennem! És lassan én is kezdem elhinni, van még remény az életemben, még ha csak egy angyaléletről is van szó.
- Na, már megint te? – kérdezte Kurenai, ahogy a nagy kerek asztal elé léptem. Szúrós, vörös szemeivel bizonytalanságot ébresztett bennem. Egy darabig csak nézett, majd egy papír oszlophoz sétált, és sorban elkezdte dobálni a kezembe az iratokat.
- Kurenai-san, három hete látott utoljára! – jegyeztem meg, ahogy a kezemben lévő – lassan toronnyá változó – papíroszloppal próbáltam egyensúlyozni. A nő kezei olyan gyorsan rakodták az én kezembe a tudnivalókat, mintha száz lóverseny zajlott volna le egy pillanat alatt.
- Ne pimaszkodj kölyök! – rivallt rám éles hangján.
- Igenis, Kurenai-san! De ami igaz, az igaz. Csak nem azt kéri tőlem, hogy hazudjak? Ami persze lehetetlen, mert angyal vagyok, és aki angyal, az nem tud hazudni, mivel ösztönösen mondja ki az igazat. Átkozott egy szabály, de ez van. Kurenai-san, jól érzi magát, nagyon vörös lett?! – kérdeztem szinte udvariasan. Ekkor vettem észre a felén közeledő férfit. Fekete haja és szakálla volt, Kurenait meg mintha elvarázsolták volna.
- Áh, Asuma-san! – mosolyogtam a „látogatóra”, majd lassan hátrálni kezdtem, és eltűntem, magára hagyva a párost. Nem akartam zavarni. Ez a férfi volt az egyetlen személy, aki kicsit meg tudta lágyítani Kurenai szívét. Hagytam, had tegye a dolgát… Finoman szólva, persze! A dimenziók közti teleportálós úton haladva, a vak fehérséget nézve, gondolataim egyvalami körül forogtak… Még sosem álltam szóba emberrel! Gyorsan a papírok közt kezdtem keresni az információt. Hátha többet tudok meg erről. Nem akartam elrontani semmit sem! Eddig mindig titokban dolgoztunk, emberek sosem láthattak meg. Most viszont meg kellett, hogy lássanak!
- Á, itt is van! – húztam ki egy lapot a többi közül. – Kapcsolatteremtés. Kedvesen és óvatosan közelítsünk a személy felé, ha lehet akkor, mikor egyedül van. Képességeinket felhasználva, kövessük nyomon cselekedeteit, és csak akkor váljunk számára láthatóvá, ha biztosak vagyunk abban, rajta kívül senki más nem lát minket. – olvastam. Sóhajtva, fittyet hányva minderre, eldobtam a papírt. – Bye-bye! Találkozunk 100 év múlva! – intettem neki, ahogy a levegőben szállt. Az út, mely szó szerint magától vitt engem előre, kezdett fárasztó lenni, de inkább unalmas. Lehunytam szemeimet, és keresztbefont karokkal vártam érkezésemet. Hírtelen éles fájdalmat éreztem. A homlokomhoz kaptam, és dörzsölni kezdtem, hátha enyhíthetném a fájdalmat.
- Sakura-chan! – hallottam a mély, egyben igen kedves hangot. Csodálkozva nyitottam ki a szememet.
- Okasu-kun! – dadogtam, miközben zavartan néztem másfelé. – Mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést nem éppen kedvesen. Váratlan látogató…
- Tudod, Sakura-chan, megyek vissza a feladatról! – magyarázta, mintha dilis lennék. Ekkora égést! Puff nekem… Cikis helyzet.
- Öhm, igen… Éééés… hogy sikerült? – érdeklődtem, hátha menthetem a helyzetemet valami úton.
- Úgy, ahogy szokott! – mosolygott. Vagyis jól. Okasu-kun mindig mindent jól teljesít. Francba is! Sose érek a nyomába…- És te? Angyal próba? Á-á, Sakura! Te ahhoz még nagyon kezdő vagy… Hidd el, nem fog sikerülni!
Gyorsan peregtek gondolataim. Na még egyszer… A FRANCBA IS! - ordítottam gondolatban. Hogy van képe… Gúnyosan elvigyorodva néztem sötétkék szemeibe.
- Okasu… Nem hagyom, hogy elszállj magadtól! Hiszed vagy sem, igazi angyal leszek! – ordítottam a kezeimet szorosan ökölbe szorítva. – Te öntelt egoista barom! Úgy, de úgy, de úgy UTÁLLAK! – vágtam hozzá erőteljesen. Azonban ő csak mosolygott, és alaposan végigmért. A fehér szokásos ruha volt rajtam. Vékony pántos, térdig érő, hátul világoskék fűzővel meghúzva. Egyszerű angyal ruha. Hátam közepéig érő hajamban apró világoskék gyöngyök. Semmi különös, akkor mégis miért néz rám így? – Mi az? – kérdeztem csodálkozva.
- Ugye tudod… - tartott hatásszünetet. Érdeklődve vártam mondata másik felét. - …hogy imádlak? – vigyorgott rám idegesítően.
- Hogy miii???!!! – akadtam ki teljesen. Imád? Hű de jó nekem! Várjunk? Ezzel most gúnyolódni akart? – Okasu-kun! Te szemétláda! – kiáltottam az arcába.
- Á! Megint kun lettem? – fonta keresztbe karjait. – Sakura-chan, te nem változol! – csóválta meg a fejét. Toporzékolva kerestem valami hozzávághatót. Nem találtam, így hát közelebb léptem hozzá.
- Egyszer úgy, de úgy megfolytalak! – sziszegtem, azzal elléptem előle, és elindultam előre. Pár lépés után megállva, csettintettem, mire az út elindult, én pedig keresztbefont karokkal, lehajtott fejjel álltam.
- Sakura-chan! – kiáltott még utánam. – Hiszek benned! – hallottam elhalkuló, kellemes hangját. Elmosolyogtam. Magam elé nézve vártam végre utam végét. A fekete egyre közelebb érő kijárat mutatta, mindjárt ott vagyok. Ahogy elé értem, az út megállt. Egy percig habozva álltam ott a nagy feketeség előtt, majd hajamból kivettem egy gyöngyöt. Kíváncsian néztem rá, mintha tartogatna számomra valamit. Egy tincs vált ki rózsaszín hajszálaim közül. A gyöngyöt felfűztem rá, és a hajammal megkötöttem. Ez volt az útlevelem. Mehettem…
Átléptem a kijáraton. Vagy épp lehet, ez egy bejárat volt. Bejárat az emberek világába. Ahol minden más…


Autók morajlása, dudaszók, kiáltozások, rendőrautók szirénája. Szemeim felpattantak. Csodálkozva mértem végig magamat. Bordó pulóver, farmer nadrág. Már ez is furcsa volt, ami viszont teljesen ledöbbentett, az a rövid hajam volt. Pánikba esve futkároztam fel-alá, mint egy őrült. Nem néztem, merre megyek. Egy éles dudaszó rántott vissza. Ijedten kaptam tekintetemet oldalra, ahonnan egy kamion közeledett felém. Karjaimat védekezően magam elé tettem, és vártam… Pár másodperc múlva már nagy feketeséget láttam, majd újra az utcák fénytelen sötétségét. Döbbenten néztem a hátam mögé. A kamion lelassított, és kivágódott az ajtaja. Idejében kapcsolva, csettintettem. A fehér hajú, kissé már idős férfi értetlenkedve pislogott. Benézett a kamion alá, körbevizslatta a környéket, de nem látta, amit keresett.
- Hova tűnt? – vakargatta a fejét csodálkozva. – Jiraiya, kezdesz megöregedni! – csóválta meg a fejét, majd visszaszállt a kamionba, és elhajtott. Fellélegeztem. Újra csettintve, immár magabiztosan sétáltam a járdára, nehogy megint úgy járjak, mint az előbb. Mázli, hogy már meghaltam egyszer, kétszer pedig nem lehet. Mikor már jól biztonságban tudtam magamat, elkezdtem a hirtelen megjelent lebegő papírok között keresgélni.
- Hol van az a rohadt cím? – idegeskedtem. – Áhá! – emeltem fel diadalittasan a kis papírkát. – Nézzük csak. Konoha street 2. Öhm… Én most a Konoha streetben vagyok? – kérdeztem csak úgy magamtól, ahogy körbenéztem. Egy fiút pillantottam meg. Egyik kezét zsebre dugta, a másikkal kutyája pórázát tartotta. Ártalmatlannak tűnt. Nagyot sóhajtva kiáltottam el magamat.
- Elnézést!
A fiú megfordult. Kérdőn nézett rám, én pedig odamentem hozzá.
- Ez itt a Konoha street? – kérdeztem. Ő bólintott. – Á, köszönöm! – mosolyodtam el vidáman, és menni készültem.
- Ki vagy te? – hallottam a hangot. Megfordultam, és csak néztem rá. – Sose láttalak még itt, pedig 20 éve itt lakom! – vigyorgott.
- Én…én… - dadogtam. Nem tudtam, jó ötlet-e megmondani a saját nevemet. – A… Ayame vagyok! – nyögtem végül nagy nehezen.
- Hm… Ayame… - mormogta. – Kiba! – nyújtotta a kezét mosolyogva. Bátortalanul elfogadtam.
- Nekem most… mennem kell! Szia! – mondtam gyorsan, és elfutottam.
- Szia… - hallottam még. Befutottam egy ház mögé, és levegő után kapkodva, a kezemet a szívemre téve hallgattam az éjszaka zajait.
- Te Uram Isten! – suttogtam, és elmosolyodtam. – Beszéltem egy emberrel! – kaptam a kezeimet a szám elé. Ekkora élményben még soha életemben nem volt részem! Vagyis… helyesbítek! Ekkora élményben angyal életemben még soha nem volt részem!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés