Az esőt mintha dézsából öntötték volna. Megállíthatatlanul alkotott tócsákat az utcákon. Mereven bámultam tükörképemet a vízben. Olyan furcsa volt… Sóhajtva egyenesedtem ki, és egy falfehér ház felé indultam. Az ajtóhoz érve, bátortalanul nyúltam a csengőhöz. Ujjammal lassan benyomtam a kis gombot, és feszülten vártam. Senki nem nyitott ajtót, így hát kezembe véve a dolgokat, átsétáltam a barna cédrusfából faragott bejáraton. Hideg érzés futott át rajtam, ahogy az előszobába léptem. Sötét volt, csak a villámlás világította be egy pillanatra a keskeny folyosót, ami egyenesen a nappaliba vezetett. Tétován indultam meg a helység felé. Kezemmel végigsimítottam az ajtófélfán, ahogy átléptem a határát. A tévé fekete képernyője bizalmatlanul sötétlett, a fehér bőr kanapé felől pedig egyenletes szuszogás hallatszott. Közelebb érve hozzá, egy fiút pillantottam meg. Fekete haja az arcába lógott, szemei csukva voltak. Félve akartam a karjához érni, de hiába. Nem tudtam megfogni, kezem átcsúszott testén. Ebben a furcsa helyzetben igen hátborzongató volt ez az egész.
- Oké, rendben, csak nyugi! – suttogtam magamnak. – Hé, ébredj! – emeltem fel a hangomat. A fiú nem mozdult. – Ébredj, nem hallod? – emeltem még magasabbra hangomat. Szemeit szorosan összecsukta, és fészkelődni kezdett. – Süket vagy? – kiáltottam el magamat, mire ülő helyzetbe pattan. Basszuskulcs, ezt eléggé elcsesztem… - Öhm… - vakargattam zavartan a tarkómat. – Szia! – emeltem el a kezemet, és intettem neki. Na ez több, mint ciki!
- Te meg ki a frász vagy? – kérdezte nem épp kedvesen. Komolyan, halál jó a modora!
- Nálad még a démonok is udvariasabbak! – hajoltam le az arcával egy szintbe, miközben a kezeimet csípőre tettem. Szúrós tekintettel pásztáztam őt. Fekete szemei voltak…
- Mit keresel a házamban? – folytatta ugyanolyan stílusban, mint pár másodperce. Kiegyenesedtem, és keresztbe fonva a karjaimat, sóhajtva a plafonra emeltem a tekintetemet.
- Szent Péter küldött! – gúnyolódtam, de beláttam, ideje komolyra venni a szót. – Sakura-san, szolgálatodra! – hajoltam meg előtte mosolyogva. Felvont szemöldökkel, csodálkozva meredt rám.
- Én nem hívtam örömlányt! – jelentette ki még mindig furcsán nézve. Padlót fogtam! Nem elég, hogy pofátlan, még hozzá egy idióta is. Dühtől vörös arccal, kezeimet ökölbe szorítva, villámló tekintettel meredtem rá. Kicsit hasonlítottam a kinti időjárásra.
- Én nem egy szajha vagyok, hanem angyal! – sziszegtem összeszorított fogakkal. A halántékomon az erek igencsak dudorodtak…
- Ahham, én meg az Atyaúristen! – gúnyolódott, és szája sarkában ott bujkált az a bizonyos vigyor… Most verjem a fejébe, hogy végre felfogja? Nehéz lesz… - Na figyelj! Nekem erre nincs időm… Még be kell fejeznem egy rohadt hosszú beszédet holnapra, úgyhogy egyébként kösz, hogy felébresztettél. Tartozom neked! – állt fel a kanapéról, és a konyha felé vette az irányt.
- A munkába temetkezel búskomorságodban? Ez elég… szánalmas? Tedd túl magad, Sasuke… - csóváltam meg a fejemet rosszallóan. Tudtam, nem éppen jól indult a beszélgetésünk, így ideje kezelésbe vennem a helyzetet, ezúttal normálisan. A válla felett nézett vissza rám. Arca olyan hidegséget tükrözött, amit eddig még talán soha nem láttam. Egy percre megborzongtam.
- Tűnj innen! – suttogta, de nem igazán értettem, olyan halkan beszélt.
- Hogy mi bajod van? – kérdeztem összeszűkült szemekkel, ráncos homlokkal. Öcsém, ez hosszú lesz! Kurva hosszú…
- Takarodj a házamból! – kiáltotta, és a kijárat felé mutatott. – Most! – sziszegte.
- Bocs, de ez nem áll szándékomban! – vontam vállat egykedvűen, és közelebb léptem hozzá. – Feladatom van, és igenis teljesíteni fogom, szóval fogd be! – vetettem oda neki mogorván. Értetlenül meredt rám. Felvilágosítottam volna szívesen, csakhogy épp haragudtam rá… Mióta vagyok ilyen gyerekes? – Rendben. Figyelj rám, és most tényleg, mert esküszöm, kibelezlek, ha csak egy szót is elfelejtesz! – emeltem fel mutatóujjamat. Kissé mintha nevetségesnek találta volna a helyzetet, legalábbis arckifejezéséből ezt szűrtem le, de azért bólintott. – Oké… - fújtam ki a levegőt gyorsan. – Pontosan július 22-én, meghaltam. A két dimenzió közti kapunál tettek nekem egy ajánlatot. Vagy tovább megyek, és mindenki elfelejt engem, vagy angyal leszek, és jó tevéssel töltöm mindennapjaimat. Én az utóbbit választottam. Állítólag nem volt szép a múltam… Volt benne valami túlontúl sivár. – fintorodtam el kissé, és mogorván folytattam. – Barátokra, riválisokra, és förtelmesen arrogáns páciensekre tettem szert! Emlékeim azonban volt életemről… - nagy levegőt vettem. – Nincsenek! – jelentettem ki komolyan, ezzel lezárva szövegemet. Elég ennyi is a kicsike agyának. A padlót kezdtem nézni, és tétován helyeztem át egyensúlyomat 2 másodpercenként egyik lábamról a másikra. Erőt vettem magamon, és felnéztem Sasukéra. Szemeim elkerekedtek. Ő gúnyosan mosolyogva méregetett. – Azt hiszed, viccelek? – kérdeztem egyre vörösödő fejjel. Éreztem, ahogy indulataim elvakítják a szemeimet. Gyerünk, láss tisztán! Ó a fenébe is, megölöm! – fortyogtam gondolatban.
- Nem hiszem… tudom! – javított ki elégedetten. Itt betelt a pohár. Odasétáltam elő, és minden erőmet belevetve, nagyot ütöttem a fejébe. Legalábbis megpróbáltam, kezem azonban megállt a homlokában. Ő tekintetét felemelte, és csodálkozva bámulta a karomat. Hófehér karom fele a fejében volt… Tekintete rám vándorolt, majd újra a kezemre. Basszus, meddig akarja még bámulni?
- Na jó, ezt hogy a fenébe csinálod? – kérdezte érdeklődve. Szemei megcsillantak, mint egy kisgyereknek, aki rá szeretne jönni, hogyan csinált a cukros bácsi a gumicukor köré csoki bevonatot.
- Egyszerűen beledobta az olvadt csokiba! – morogtam összeráncolt szemöldökkel. Sasuke csodákozva pislogott rám. Sóhajtottam, és kezemet kihúztam a fejéből.
- Na most már biztos lehetek benne, hogy agyad az nincs! – vigyorodtam el gúnyosan. Ő gyilkoló szemekkel közeledett felém, és kezét ütésre emelte. Én elmosolyodtam, és kezeimet keresztbe fonva vártam rá. - Na rajta! – bíztattam. Kezét meglendítette, és megpróbált megütni, elég szánalmasan, mivel hasra vágódott. Nem tudott hozzám érni. Megcsóváltam a fejemet. – Hiába mondom neked? – kérdeztem, és lepillantottam rá a földre. Ő puffogva tornázta magát álló helyzetbe. Dühösen pillantott végig rajtam.
- Igazán békén hagyhatnál. Nem szorulok a segítségedre, kösz szépen! – vetette oda zsémbesen.
- Hát a tanács szerint nem így van! – ültem le a kanapéra.
- Tanács? – vonta fel a szemöldökét.
- Az élőket figyelő társaság. Ők szabják ki nekünk a feladatokat. Fú, várj egy kicsit! – kaptam fel a fejemet, és csettintettem. A lebegő papír halom láttán Sasuke falfehér lett, én viszont nem törődve vele, keresgélni kezdtem köztük. Egy lapot kihúzva, nekiláttam tanulmányozni. – Igen, igen… - mormogtam. – Pontosan 744 órád van hátra! – jelentettem ki egyszerűen, és újra csettintve, a lapok eltűntek. Ő nagy labdaszemekkel bámult engem. Rendben, oké, ez kicsit túlzás volt, azonban igaz. Jobb lábamat átvetettem a másikon, könyökömet a kanapé karfájára tettem, államat pedig a kezembe helyeztem.
- Ez… igaz? – kérdezte akadozva. Hülye kérdés, de szerintem örült annak, hogy meg bírt szólalni.
- Igen! Viszont ha hagyod, hogy segítsek, ez változhat! – mosolyodtam el kedvesen. Láttam, hogy mérlegeli a dolgot. Elvigyorodtam. Volt ebben a fiúban valami nagyon vonzó. Oké, arrogáns volt, nagyképű és pimasz, azonban rettenetesen emlékeztetett valakire, aki biztosra vettem, hogy hajdan fontos volt nekem. Bárcsak tudnám, kire hasonlítasz ennyire! – gondoltam. Elég Sakura! – szidtam magamat. – Ne filozofálj egy élőn. Hisz ő csak… egy ember. Az, ami régen én is voltam!
- Rendben! – szólalt meg hirtelen Sasuke. – Hiszek neked!

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.