Csak álltam ott előtte, és meredtem bámultam a földet. Annyi kérdése volt, és olyan hirtelen zúdította őket rám! Bárcsak válaszolni is tudtam volna rájuk. De nem, nekem muszáj a világ leghülyébb angyalának lennem! Szánakozva pillantottam rá, mire ő keresztbefonta a karjait, és várakozón nézett a szemembe.
- Jól van na, a csaj nem volt szimpi… - fordítottam el mogorván a fejemet. Most jön valami szörnyen ironikus, gúnyos megjegyzés. Hajrá, várom!
- Tulajdonképpen nem értem, miért nem volt az. Szerintem tök normális. – vont vállat higgadtan Sasuke. Komolytalanul bámultam rá. Normális? Hahó! A csaj minden volt, csak nem normális.
- Hát most már mindegy is, az ebédet nem fújhatod le! A lányok utálják, ha egy fiú kitér valami olcsó trükkel a randi elől. Bár… ez esetben ez nem is lenne olyan szörnyű! Kit érdekel, ha egy hülye ribanc felkapja a vizet? Senkit, igaz? Rendben, akkor tessék! – nyomtam a kezébe egy telefont, és elégedetten figyeltem. Ő először a kezében tartott készülékre, majd újra rám nézett. Egy laza mozdulattal a kanapéra dobta a telefont. Elhűlve, tátott szájjal, összeráncolt szemöldökkel bombáztam gyilkolni képes szemeimmel.
- Figyelj Sakura, Ayame, vagy tudja Isten, ki vagy! A randi meg van beszélve, a csaj is jófej, szóval nincs kizárva, hogy akár össze is jövök vele. Vagyis már el is húzhatod a csíkot, kösz a segítséget! – emelte fel jobbját intésre, és hátat fordított nekem. Mekkora egy.... számító, arrogáns, idióta fafej!
- Hahó zsenikém! Mint már elmondtam… - hangsúlyoztam igen hangosan - …idézem, „Csak addig maradhatok itt, amíg a küldetés tart. Se tovább, se előbb.” Hányszor verjem a fejedbe, mondj egy számot! – sziszegtem gúnyosan.
- Hát tessék! A „küldetésed” véged ért. Megvan, amit akartál. Eltűnnél végre? – mordult rám nem épp kedvesen. Morcosan hátat fordítottam neki keresztbefont kezekkel. Lehajtottam a fejemet, és hogy még jobban kifejezzem, mennyire szánalmasnak érzem magamat, sírni kezdtem. Nem tudom miért, csak úgy jött… És hiába akartam eltűnni, nem tudtam hirtelen csettinteni…
- Ez is a te hibád! – kiáltottam mérgesen Sasukére, aki értetlenül nézett engem. Nyugodtságot erőltettem magamra, és abbahagytam a sírást. Kézfejemmel letöröltem a könnycseppeket az arcomról. – Nem tudok elmenni, nem fogod fel? Hidd el, mindent szívesebben csinálnék, minthogy téged pesztráljalak! Csakhogy… semmi sem ilyen egyszerű! Nekem a biztos nem elég! A határozott „tuti hogy meglesz” kell, és azt csak akkor tudhatom meg, hogy tényleg sikerült, ha itt maradok. – motyogtam, mégis úgy láttam, komolyan veszi, amit mondok, és feszült figyelemmel kíséri minden szavamat. – Jól van! Félek! Ezt akartad hallani? Hát halld! Félek!! – kiáltottam teljesen kikelve magamból. Zavartan összeráncolta a szemöldökét.
- Mitől? – kérdezte értetlenül.
- Attól, hogy… - lehajtottam a fejemet. Mitől félek? Megmondom én! – Attól, hogy soha… soha többé nem tudom majd, ki is voltam! Vagy ki lehettem volna… - suttogtam. Kell nekem itt az életemről cseverészni? Hát hogyne, nekem persze mindet ki kell tálalnom, de neki nem? Á, most már úgyis mindegy. Lehet, Sasuke meghal, és én… én… Milyen baromságokat beszélek én itt? Enyhén megráztam a fejemet, és kiegyenesedve, magabiztosan néztem farkasszemet vele. – Basszus, muszáj nekünk folyton beszélgetnünk? Kiráz tőled a hideg! – pattantam fel hevesen.
- Nehogy azt hidd, hogy engem jobb érzés kerít hatalmába, mikor rád nézek! – forgatta meg a szemeit szánakozva. Hápogva kerestem a jó szavakat, egy profi visszavágást, de hiába. Nem jött ihlet.
- Elmegyek sétálni! – jelentettem ki mogorván.
- Elment az a maradék eszed is? – csattant fel Sasuke.
- Maradj már, nem vagy az anyám! Az angyalod vagyok, és nem a csicskásod, gyereked, esetleg a talpnyalód, netalántán a feleséged! Ezeket felejtsd is el… - sziszegtem neki megfeszített arcizmokkal. Türelmem véges, nagyon is.
- Hát menj, de ne nekem panaszkodj, ha egészen véletlenül valami bajod esik! – vetette oda, és azzal eltűnt a hálószobában. Szúrós szemekkel néztem utána. Szánalmas alak vagy te, Uchiha Sasuke! Megcsóváltam a fejemet, és kiléptem a zárt ajtó falán. Ilyenkor mindig azon agyalok, vajon vissza tudnék e térni a régi életembe, mert hát hogy… akkor nem tudnék így sétálgatni mindenen át… nem? Eléggé szar lenne! Így sokkal jobb. Tudjátok mit? Én bevallom, szeretek angyal lenni! Na jóóó… nem szeretek, de azért igen tűrhető melónak számít. Zsebre dugtam a kezeimet, és lassan botorkálva elindultam. Szerencsétlennek éreztem magamat. Olyan sok kérdésem volt nekem is. Szerettem élni? Voltak barátaim? Volt… khm… hát… értitek! Volt pasim?? Szűz voltam? És ami a legfontosabb… ki voltam?! Egyedül csak egy dolog van, ami megmaradt a múltból. A nevem! Igazság szerinte… az sem ad sokat. Sakura. Egyszerű név, annyi mindenkit hívhatnak így. A vezetéknevem tenne talán csak különlegessé, mássá, hogy ne olvadjak bele a fojtogató környezetembe.
- Ayame!
Ayame… Igen, miért is pont ez a név jutott az eszembe? Olyan idióta vagyok! Ayame. Ez is egy újabb megválaszolatlan kérdés. Van valaki, akit Ayaménak hívnak? Talán egy régi ismerősöm? Talán… rokonom?
- Ayame!
Felkaptam a fejemet, és körbenéztem. Egy barna hajú fiú állt előttem. Barátságosan mosolygott rám, és ugyan tekintete zavart volt, szemeinek csillogása ezt elhomályosította.
- Kiba… - suttogtam kissé meglepetten.
- Végre! Azt hittem, már észre sem veszel! – nevetett jókedvűen, és elvigyorodott. Nem tudom, de volt benne valami különös. Annyira… más volt, mint a többiek, akiket eddig láttam. Ő volt az első ember, akivel ittlétem alatt szóba álltam. Az első emberem! Milyen… különös!
- Áh… - kaptam észbe, és zavartan vakargatni kezdtem a tarkómat. – Csak elgondolkodtam. Tudod a bátyám mostanság az agyamra megy. Épp csajt akartam neki keresni, de pechemre pont egy kurvát fogtam ki neki. Erre mikor elrángattam tőle, leszedte a fejemet! – morogtam bosszúsan. Így visszagondolva mindenre, látszik, hogy minden az én hibám. Ilyenkor úgy elásnám magam! Kiba viszont nem nézett hülyének. Lágyan elmosolyodott.
- A bátyád hagyta, hogy te keress neki nőt? Hát nem lehet valami nagy a férfi-becsülete! – jegyezte meg vigyorogva. Elnevettem magamat.
- Hidd el, az mindennél nagyobb. Na meg az egoja… - mosolyogtam. Olyan könnyű volt vele beszélgetni. Lehetséges, hogy ez a fiú még egész közel húzza magát a … a … hát azt nem mondhatom, hogy szívemhez, mivel az valószínűleg nincs is! Vagy ha van, már nem dobog… Ez a tudat elszomorított. Szív, mely már nem dobog… Hogy lehet így élni?? Élni… Basszus, lopjátok el a gondolataimat! Kurva életbe! Én már rég nem élek!
Hirtelen azon kaptam magamat, hogy bőgök. Komolyan, én már lassan tavat csinálhatnék a saját, pár nap alatt összegyűjtött könnyeimből. Tök jó lenne, tennék bele halakat, és elnevezném a Szomorúság Tengerének! Tökéletesen lehetne itt kisírni búnkat-bajunkat.
- Ayame! Minden rendben? – kérdezte aggódva Kiba. Ez… aranyos…
Elmosolyodtam, és kézfejemmel letöröltem a könnyeimet. Vörös szemekkel, de látszatra vidám ábrázattal néztem rá.
- Persze. Csak tudod… én más vagyok, mint a többiek! Nem is látszik, mennyire… Néha úgy érzem, nem voltam, vagyok, és nem is leszek ide való. Soha! De nekem ilyen az életem. Hozzá kell szoknom a bánathoz, mert úgy látszik, nekem csak az jut. – magyaráztam. Könnycseppek kesernyés íze kavargott a számban. Az égre pillantottam. – Ha nem lenne mindennek szabálya, rég nem lennék itt. Csakhogy küzdenem kell a célomért, és szerintem ez az egy dolog, amiben hasonlítok az emberekre. – billentettem enyhén oldalra a fejemet. Kiba komolyan bámult. Mintha pontosan értette volna, mire gondolok. Mintha felfogta volna, hogy kivel beszélget. Mintha átélte volna a helyzetemet!
- Mond csak… - mondta halkan, lehajtotta a fejét, és a földre pillantott komoran. Kezével végigsimított barna haján. – Mi az igazi neved?
Nem lepődtem meg a kérdésén. Bevallom, valami ilyesmire számítottam. Ő is más volt, mint a többiek. Valamiben különbözött tőlük. Nagy levegőt vettem… És most akkor is elmondom!
- Sakura vagyok, túlvilági angyal a fellegekből! – néztem a szemébe rettenetesen magabiztosan, és cseppet sem tréfálva. Azt akartam, hogy tudja, nem hazudok. – Hiszel nekem? – kérdeztem, és a kezemet nyújtottam felé. Egy méterre lehetett tőlem, talán kettőre. Bátortalanul, de megfogta hideg kezével az ujjaimat. Beleborzongott az érintésbe, és elmosolyodott.
- Hideg vagy, és gyönyörű… - suttogta nagyon-nagyon halkan, a kezemet vizslatva. Szavai mély hegeket égettek bőrömbe, legalábbis így éreztem. Felpillantott, újra a szemeimbe. – Hiszek neked, Haruno… Sakura! – jelentette ki. Ugyan már nem volt vérem, de ha lett volna, biztosan megfagyott volna.
- Mit mondtál? – kérdeztem vissza elhűlve.
- Tudom, ki vagy…ki voltál! A te neved Haruno Sakura! Már rég meghaltál… ahogy én is! – billentette oldalra a fejét.
- Ki vagy te? – kérdeztem remegve. Féltem tőle. Így hirtelen belegondolva, hogy talán ő mindent tudott rólam, és tud is, eléggé megijedtem. Honnan tudjam, hogy ő nem egy…
- Inuzuka Kiba, túlvilági démon a pokolból! – vigyorodott el rémisztően, gúnyosan, és… mégis kedvesen. Rémülten kaptam el a kezemet. Most segíts Istenem! Vagy legalább Garo-sama! Hinata? Oké, rendben, beérem Sasukéval is! Mindegy, csak segítsetek!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés