Oké, rendben, nem mondhatnám, hogy nem féltem, de valljuk be, nem is rettegtem. Volt valami rémisztő a vigyorában, és ahogy végignézett rajtam. Mi van, ha rám támad? – járt a gondolat a fejemben. Hahó, védtelen angyalra támadni bűn! Jah, és ezt ő is tudja? Nem hiszem. Démon. És? Ajj, Sakura, gondolkozz! Mit tanultál démonismeret órán? Azt, hogy Anko rémesen unalmasan tud órát tartani, ráadásul még elaludni sem tudok, mert folyton ordít. Sakura, fejbe verlek! Köszönöm magamnak… Na szóval mit tanultunk? Erőltessük meg magunkat kicsit! Mitől fél egy démon? Démon jön, démon fut, ha jön a… Mi? Démon jön, démon fut, ha jön a… fényes lyuk! Igen, ez lesz az! Mi?? Mi a frász az, hogy fényes lyuk? Rendben, fogadom, hogy ezentúl figyelek Ankora!
- Na mi van? Félsz tőlem? – kérdezte kárörvendően.
- Szó sincs róla! – ráztam meg a fejemet. – Inkább undorodom tőled! – mosolyodtam el gúnyosan. Lehervadt az arcáról a vigyor. Lépett felém egy lépést, mire én hátrálni kezdtem. – Ne közelíts! – figyelmeztettem.
- Különben mi lesz? – vonta fel a szemöldökét ártatlanul. Gondolkodni kezdtem. Ó, hogy lehetek ilyen peches? Hirtelen vakító fény suhant át az égen, a kezemet a szemem elé kellett tartanom. Egy hangos puffanásra figyeltem fel, majd a fény véget ért. Értetlenül néztem a földön fekvő, eszméletlen Kibára, és a fél lábbal rajta álló fiúra.
- Na látod, pontosan ez lesz! – motyogtam a földön fekvőnek, habár kicsi az esélye, hogy hallotta is. Eléggé ki volt ütve. Kíváncsian néztem a fiúra. Szőke haja és égszínkék szemei voltak, arca két oldalán 3-3 csíkkal. Erősen emlékeztetett egy rókára… - Ki vagy te? – kérdeztem tőle. Elvigyorodott.
- Uzumaki Naruto! – jelentette be színpadiasan. – Nem láttad Hinata-chant? – kérdezte, majd szétnézett. Hinata? Ezek szerint… - Te vagy Sakura-san, igaz? – fordult ismét felém. Bólintottam. Ki a frász ez a fiú?
- Naruto-san, elmondanád, honnan tudsz ilyen sokat? – érdeklődtem.
- Simán Naruto. – javított ki. – És ez igen egyszerű. Hinatától! HINATA-CHAN! – kiáltotta el magát. Hinata egy kisebb füstfelhő keretében megjelent. Értetlenül néztem hol rá, hol megmentőmre. Naruto? Nem ő az, akihez Hinatát küldték?
- Magyarázatot követelek! – jelentettem ki, azzal kézen ragadtam őket.


- HOGY KINEK FÁJ MILYE? – kiáltottam értetlenül.
- Úgy van, ahogy mondtam. Mit nem értesz ezen? – forgatta a szemeit Hinata.
- Hát most hogy érthetném meg? Egy rókadémon? Jó rókadémon? Kicsit nekem gyanús, már bocs Naruto! – fordultam felé undok mosollyal.
- Á, semmi baj! – legyintett elnézően.
- Attól még, hogy az ő testében van a Kyuubi, szinte angyalnak számít! A neve nem jelent semmit. A tanács elfogadta őt! – érvelt kitartóan Hinata.
- Rendben, tegyük fel, hogy elhiszem – mondom tegyük fel – de nekem még akkor sem világos pár dolog. Először is… Hinata, te nem hozzá mentél?
- De, igen. Azonban nekem egész más feladatom volt, mint neked! Nekem kellett a Kyuubit befogni, még mielőtt megtámadta volna Narutot. Azonban nem sikerült, és félő volt, hogy Naruto ezek után gonosz lesz, mint a többi démon, de nem, nem így lett. Levizsgázott, hivatalosan is angyal lett. – magyarázta, mire Naruto büszkén kihúzta magát.
- Szuper! Másodszor is, hogy találtatok meg? – dőltem előre kíváncsian. Ez érdekelt a legjobban.
- Ez hosszú. Öhm… Hogy is hívják a fiút, akit pesztrálsz? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Hinata.
- Nem pesztrálom! – horkantam fel keresztbefont karokkal. - A neve Uchiha Sasuke. – motyogtam.
- Na igen. Szóval elmentük Sasukéhoz, hogy találkozzunk veled, persze nem találtunk sehol. Tőle kérdeztük meg, hova mentél. Azt mondta, összevesztetek, és sétálni indultál. Naruto mivel tud villámsebességgel utazni, előre ment, hogy megkeressen. Így látta meg Kibát. A srácnak messziről érezni lehetett a démon-szagát! Hogyhogy te nem vetted észre?
- Nem tudom! – ráztam meg a fejemet.
- Hm… Le voltál törve? Szomorú voltál? Úgy érezted, inkább itt sem lennél? Féltél? – kérdezgetett folyamatosan. Ahogy így végiggondoltam… igen, tulajdonképpen, igen! Bólintottam, és ő diadalittasan csettintett, mire hirtelen eltűnt. – Hogy az a… - hallottam a morgását, majd újra velem szemben ült. - Te komolyan nem figyeltél órán! – csóválta meg a fejét. – A démonokat pont ez vonzza! Ugye, hogy hasznosak Anko órái? – vigyorgott.
- Igen, igen… - sóhajtottam elismerően. – Megígérem, legközelebb figyelek! – nevettem. – Azt hiszem, ideje visszamennem Sasukéhoz. Elő kell készítenem a randijára! – mosolyogtam. – Találkozunk egy fényév múlva! – vigyorodtam el, és felálltam a padról, ahol eddig ültünk. Egy csettintés kíséretében eltűntem.


18 nap múlva…


Sasuke és Ino randija, valljuk be, pazarul sikerült. Én beletörődve néztem el, ahogy beszélgettek, és egyre többet találkoztak. Azonban furcsamód soha semmi más nem történt egy vacsorán vagy sétán, mozin vagy akármi máson kívül. Nem értettem, miért. Valami oknál fogva Ino hibákat keresett bennem, és Sasuke minden egyes alkalommal megvédett. Egész jóban lettünk, túl jóban. Míg ő és a kiszemelt barátnője kezdtek elhidegülni egymástól, mi annál inkább közelebb kerültünk egymáshoz. Nem volt ez így jó…


Sasuke elkészülve állt előttem. Egy szokásos fekete inget és farmert viselt. Úgy gondoltam, nem kell túlzásba vinni. Ez csak egy randi, nem eljegyzési vacsora… Lassan odaléptem hozzá, és az inge zsebébe egy cseresznyevirágot tűztem. Azért valami dísz legyen már rajta! Ő szemügyre vette a virágot, majd egyszerűen levette onnan. Odalépett hozzám, a hajamat a fülem mögé tűrte, és belerakta a virágot.
- Ez neked sokkal jobban áll! – mosolyodott el halványan. Csodálkozva néztem fel rá, fél fejjel magasabb volt. Eltűnt az arcáról a mosoly. Olyan közel volt hozzám, hogy szinte már zavarban éreztem magamat. Gyengéden végigsimított az arcomon. Egy hirtelen mozdulattal közelebb rántott magához, és megcsókolt. Gyengéden és romantikusan. Kezemet a mellkasára helyeztem, de a helyett, hogy eltoltam volna magamtól, megragadtam az ingét, és még közelebb húztam magamhoz. Ő lassan tolni kezdett, így apró lépésekkel haladtam hátrafelé. Éreztem, ahogy testem a falnak ütközött. Sasuke jobb kezét a fejem mellé helyezte, a másikkal benyúlt a pólóm alá. Ekkor éreztem úgy, hogy távolodni kezdek tőle, majd hirtelen sikítva hátrazuhantam.
Kint ültem a fallal szemben a füvön. Sasuke rontott ki hirtelen a nem túl távoli bejárati ajtón.
- Sakura, minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Persze, csupán a romantikának van annyi, én még élek… - morogtam kelletlenül, és feltápászkodtam. – Utálom, hogy nem élek! – sóhajtottam. Egy ideig magam elé meredtem, majd végül halkan belekezdtem. – Hát ez az… - suttogtam. Értetlenül felvonta egyik szemöldökét. – Azt hiszem, nagy hibát vétettünk. – néztem fel a szemeibe.
- De miért? – kérdezte, és odajött hozzám. Megfogta a kezemet, de ez is csak nehezítette a dolgomat. Gyengéden eltoltam.
- Hányszor elmondtam, hányszor próbáltam beleverni a fejedbe? – kérdeztem kissé könnyes szemekkel. Nem azért akartam megint sírni, mert egyszerűen ennyire nem értette, hanem mert tudtam, nekem… - Vissza kell mennem! – kiáltottam összeszorított szemekkel. Sasuke meg sem rezzent. Komoly arccal figyelt. Hiába, ismertem már, két hét bőven elég volt ahhoz, hogy tudjam, ő sosem fog elérzékenyülni mások előtt. – Kérlek, menj… - suttogtam, és keresztbefont karokkal hajtottam le a fejemet.
- De… - akadékoskodott volna, de a szavába vágtam.
- MENJ MÁR! – ordítottam, az utcában vízhangzott a hangom. Hátat fordítottam neki. Sasuke megértően bólintott. A kocsihoz sétált, és beszállt. Egy ideig még nézett engem az ablakból, majd beindította. Az autó motorjának hangjára felkaptam a fejemet. Megfordultam. Sasuke ott állt közvetlenül előttem. Megszólaltam volna, de a számra tette a mutatóujját, ezzel közölve velem, hogy most ő beszél.
- Tudod, sokszor gondolkoztam azon, miért nem megy Inoval a kapcsolat. Rájöttem valamire. Mindennek az oka… - nagy levegőt vett. – Te vagy! – közölte egyszerűen. Értetlenül meredtem rá. – Hiába, még ilyen kevés idő is elég bármihez. Tagadhatnám, de nem tudom. Az a helyzet, hogy … szeretlek! – nyögte ki. A szemeim kitágultak. Hirtelen az oldalamhoz kaptam. Összeestem volna, ha Sasuke nem kap el. Letérdeltem a földre. Mi történik velem?
Az ég teljesen besötétedett. A füst, mely angyalok jövetelekor jelenik meg, most különösen erős volt. A tanács… - futott át az agyamon. Garo-sama lépett ki először a füstből. Felnéztem rá, Sasuke követte a példámat. Mesteremet követte Okasu. Fogadni mertem volna, hogy ő tudta meg először a hírt. Fénysebességgel repülnek hozzájuk minden egyes mondataink.
- Sakura-san! – szólalt meg erőteljes hangon Garo-sama. – Felejtsd el! – parancsolta. Okasu lépett mellém, megragadta a kezemet, és felrántott. Felszisszentem. Sasuke gyorsan kiegyenesedett, és kemény tekintettel meredt Okasura, de én megráztam a fejemet.
- Ne! – kértem. Engedett. Okasu Garo-sama mellé vezetett.
- A többit majd a tanács elrendezi. – közölte mesterem, és visszament a füstbe. Erősen próbáltam tartani magamat, de Okasu húzott. Összetört lélekkel, könnyes szemekkel fordultam hátra.
- Ne feledj, csak higgy! Visszatérek! – mondtam halkan Sasukénak, majd erőt vettem magamon, és utolsó erőmmel néztem az éjfekete szemekbe. - Szeretlek! – suttogtam. Még hallottam a kiáltását…
- SAKURA! – majd végleg elnyelt a sötétség.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés