Éreztem már sok mindent. Kínt, s keserűséget. De ilyet még soha… Zokogva szorítom magamhoz a párnámat, hátha múlik a szívemet szorongató fájdalom. De nem. Nem múlik. Megtörve húzom össze magamat.
- Miért én? Miért engem büntettek mindig? Bárcsak… én… én most… halni akarok! – kiáltom kétségbeesetten. De hiába, már meghalni sem tudtam. Minden, ami volt, s lesz, már eltűnt számomra. Csak egy nagy feketeséget láttam. Azt, ami nekem maradt.
- Sakura-chan! – lépett be az ajtón Okasu.
- TÜNÉS! – kiáltottam sírva. Hallottam, ahogy gyengéden becsukta az ajtót. Tudtam ugyan, ő most sajnál, mégis utáltam. Ő rángatott el, ő teljesítette a parancsot. Nem állt mellém, mikor kellett volna. Barát az ilyen?
Valaki kopogott az ajtón. Nem válaszoltam, így hát benyitott. Nem néztem fel rá, nem érdekelt, ki az. Éreztem, ahogy leült az ágyamra. Könnyeim még mindig folytak, de viszonylag nyugodt voltam. A fejem hasogatott a sok sírástól.
- Sakura-san, kérlek, nézz rám! – szólított lágy hangon. Kipillantottam rá a párnám mögül. Vakító fehér köpenyét látva hunyorogni kezdtem. A szobában minden olyan sötét volt, hangulatomhoz híven, csak ő virított ki belőle.
- Miért álljak veled szóba? Ellenem tettél! – suttogtam, és megvetően néztem fel rá. Hát ennyit jelentek neki?
Meglepődtem, csak elmosolyodott. – Gúnyt űzöl belőlem? – kérdeztem dühösen. Megrázta a fejét. – Akkor hát, miért vagy ilyen? Miért fájdítod még jobban a szívemet? Válaszolj, Garo-sama! Miért? – ordítottam magamból kikelve.
- Azt hittem, világos számodra… - mondta halkan. Csodálkozva néztem. – Meghaltál Sakura, és hiába minden. Ezt már nem tudod visszaváltoztatni. – csóválta meg a fejét sajnálóan.
- És… és ha Sasuke… ha ő is… - kezdtem tétován. Nem akaródzott a számra jönni a mondat.
- Olyat akarsz kimondani, amit magad se gondolsz komolyan. Kérnél tőle ilyet valaha, mondd? – nézett megvetően a szemeimbe. Lassan megráztam a fejemet. Nem, ilyet sose kérnék tőle, valóban. De… törődjek bele, hogy soha többé nem láthatom?
- Tovább szeretnék menni! – néztem fel Garo-samára. Azt hittem, meglepődik, megpróbál visszatartani, de nem. E helyett felállt.
- Gondold át, kérlek. – kért. Elmélyülve néztem rá.
- Ugyan! Mit vársz tőlem, mond? Igen, a tanítványod vagyok. Igen, angyal vagyok. De… hogy teljesítsek így bármit is, ha nem vagyok boldog? Ha nincs már semmi kedvem az egészhez? Ha nem lehetek az, aki lenni akarok? – pillantottam rá. Ő a karját nyújtotta felém, mire én a kezemet az övébe csúsztattam. Hirtelen vakító fehér fényt tört elő a kezeinkből, és akkor…

„Tisztázzuk…”

„Menyasszonya van!”

„Hyuuga Hinatának hívják!”

„Arigatou, Temari, arigatou!”

„Csak kicsit szédülök!”

„Hol vagyok?”

„Angyal leszel!”

„Haruno Sakura…”

„Hiszek benned! Hiszek benned. Hiszek benned…”

Minden emlékem a múltról, minden jelenet lejátszódott szemeim előtt. A nap, mikor meghaltam… A nap, mikor angyal lettem. Kerek, könnyes szemekkel és meglepett arccal néztem mesteremre.
- Arigatou! – suttogtam, és átöleltem.


*


- Haruno Sakura! Hallottam rólad régen. Az a hír járta, az apád elvesztése legyengített. Elvesztetted a fejedet, pedig álmaid voltak. Komoly álmaid… - gondolkozott Hinata.
- Igen? Én is hallottam rólad! Hyuuga Hinata. A csaj, akinek a szerelmemhez kellett volna hozzámennie. Egy gazdag család lánya. Mikor haltál meg? – tereltem gyorsan a témát, nehogy rákérdezzen Gaarára. Sajnos túl jól ismert.
- Á-á, Saku! Gaara a te pasid volt? – vigyorodott el kíváncsian.
- Jah, egy pár évvel ezelőtt. De szakítottunk, mikor New York-ba költözött. – sóhajtottam.
- Meg voltál buggyanva? Ezért szakítani?? – hitetlenkedett. Gúnyos fintort vetettem neki.
- Hahó! Én, az ízig-vérig japán csaj, és egy dúsgazdag, immár New York-i srác? Pazarul hangzott volna! – epéztem. Megforgatta a szemeit.
- És ez számított volna? – kérdezett rá mogorván.
- Hagyjuk a múltat, hányingerem van tőle! – dőltem hátra a padon.
- Nekem mindegy. És… már jobban vagy azóta? – kérdezte nagyon halkan. Üveges tekintettel meredtem magam elé. Egy hét telt el a Földön való járásom óta. A szívem még mindig fájt, bár próbáltam erős lenni. Mindenki látta rajtam, hogy nem vagyok a régi. A tanács megvetve nézett rám. Kitörölték Sasuke és Ino memóriájából azt az egy hónapot. Fogalmuk sincs róla, ki is vagyok, vagy kinek adtam ki magamat. Azt se tudják, hogy valaha a világon voltam. Sasuke új angyalt kapott, Narutot. Nem akartak lányt küldeni, nehogy még egyszer bekövetkezzen ugyanaz a hiba.
- Tudod, állítólag 200 000 éve nem volt olyan angyal, aki beleszeretett volna a páciensébe! – jegyeztem meg komolyan.
- És… ki volt az előző… balszerencsés? – érdeklődött óvatosan.
- Ez a legérdekesebb! A neve Ayame volt. – pillantottam oldalra, Hinatára.
- Öhm… ebben mi is érdekes? – értetlenkedett.
- A Földön… Ayamének adtam ki magamat. Csak azt nem tudom, miért. – sóhajtottam. Hinata elgondolkozott, de gondolatmenetét megzavarta egy halk pukkanás. Okasu volt. Mosolyogva lépett elém. Legszívesebben ugyan lekevertem volna neki egyet, de türtőztettem magam.
- Sakura-chan, Hinata! – hajolt meg illedelmesen. Mintha az lenne…
- Okasu! – vigyorodtam el gúnyosan, keresztbefont karokkal. – Jó hogy újra látlak. Múltkor elég erőtlen voltam, de hidd el, már sokkal jobban érzem magamat! – villantottam meg macskaszemeimet, mire ő elkomorult.
- Haragudj rám, ha akarsz. Az emberkölyköt úgyse láthatod soha többé. Különben sem volt nagy szám, nem értem, mit eszel rajta. – vont vállat higgadtan.
- Talán a két szép szemét, az édes kis pofiját, és… nem is tudom, talán az arrogáns, mégis jó modorát? Ja, és azt, hogy cseppet sem hasonlít rád! – sziszegtem mérgesen. Már épp szólt volna vissza, mikor egy hangos csengő jelezte, kezdődik a démonismeret óra. Szörnyülködve álltunk fel barátnőmmel.
- Sakura-chan, elengednél! – förmedt rám nem éppen kedvesen Okasu. Elálltam az útját, hát nem borzalmas?
- Fogd be Herold! – morrantam rá idegesen, ő pedig megszeppenve lépett hátra.
- Saku drága, az ő neve Okasu! – szólt közbe Hinata unottan.
- Mától kezdve Herold lesz. Ez sokkal jobban illik rá! – vigyorogtam, azzal elindultunk a „börtönünk felé” amin az Angel School felirat virított. Eltökéltem aznap valamit, amit mindenképp véghez kell vinnem. Visszatérek a földre!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés