Csak ültem a padban, és néztem ki a fejemből. Semmi kedvem nem volt Ankot hallgatni ezen a napon. Most, hogy már tudtam, ki is vagyok, összeszorult a szívem. Gaara… Vajon él még? Jól van? És Temari? Kankuro? Hiába, én már meghaltam, csodák pedig nincsenek. Soha többé nem lehetek élő ember. Nem láthatom Sasukét, és a barátaimat sem.
- Sakura-san, maga sír? – hallottam Anko elképedt hangját. Felé fordultam komor arccal. Valóban. Észre sem vettem, de a könnyeim megeredtek. Mostanság ez egyre többször fordult velem elő. Korábbi életemben sose sírtam ennyit. Mindig próbáltam az erős lányt mutatni. Csak apa elvesztése tudatosította velem teljes mértékben, hogy nincs értelme visszafojtanom az érzéseimet. Ideje, hogy előtörjenek, még akkor is, ha mindenki látja őket.
Mereven bámultam Anko fagyos szemeibe. Hiába, nem véletlenül tartotta ő a démonismeret órát. Ez a tantárgy kívánta leginkább a hidegvért, és nyugodtságot, valamint a fegyelmet. Néha veszélyes dolgokkal kísérleteztünk. Talán… a Földi kémia órához hasonlítottam volna egyrészt, másrészt a történelemhez, talán kissé a fizikához. Itt is voltak vegyszerek, történelmi fontosságú események, valamint számolások a súlyt, és sűrűséget illetően. Milyen egy démon pikkelye? Mert ezek a lények igazi alakjukban pikkelyesek, nyálkásak, vagy szőrösek voltak. És undorítóak! Borzalom…
- Valami bántja? – húzott vissza a jelenbe Anko hangja. Megráztam a fejemet. Jobb, ha nem tud semmiről sem. Ez kizárólag az én dolgom, az én felelőségem, rám tartozik. Senki másra. Anko megértően bólintott, és elsétált az asztalomtól. Éreztem magamon Okasu égető tekintetét. Mindig így nézett, ha tudatni akarta velem, tudja, miről van szó. Hátra fordultam, hogy a szemeibe nézhessek, ugyanis mögöttem ült. Sötétkék szemei lágyan csillogtak. Hirtelen azaz érzésem támad, hogy ő újra az a régi fiú, aki - az egoizmusát letekintve, és a mérhetetlen önbizalmát – mindig segített, akire számíthattam, akit a barátaim közé soroltam.
- Beszélni szeretnék veled, óra után! – szólt kedves, lágy, mély hangján. Hidegen bólintottam, és előre fordultam. Talán most minden visszarázódik a rendes kerékvágásba. Mindenesetre nekem túl kell lépnem a múlton! A jelennek kell élnem… ami nem fog egykönnyen menni!
Végigsimítottam a hajamon. A rózsaszín, hátam közepéig érő hajam a Földön csak a vállaimat verdeste. Ez is elszomorított. Annyira vágytam vissza a Földre, annyira vágytam újra Sasuke ölelésére… de mindezt nem kaphattam meg. Újabb balszerencse, ami engem ver.
Kicsöngettek. Felálltam, és kirohantam az iskolából. Ma csak ez az egy órám volt, de ezt még a hátam közepére sem kívántam volna. Ezen az egy órán minden régi emlékemet sikerült átelemeznem, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva magamnak.
- Sakura-chan, kérlek! – hallottam Okasu hangját. Kelletlenül megfordultam. Már ott állt előttem, tőlem pár centire. Alig volt nálam magasabb, mégis fel kellett rá néznem, hogy lássam sötétkék szemeit. Ő visszanézett rám. – Nem gondolod, hogy túl kellene tenned magad? – kérdezte halkan.
- Megpróbáltam! De nem megy… - suttogtam, és lehajtottam a fejemet. – Hidd el, olyan szívesen elfelejtenék újra, mindent! De hiába! Ezt már nem tudom visszacsinálni, élnem kell vele… - motyogtam, mégis biztos voltam benne, minden egyes szavamat érti. Az államnál fogva felemelte a fejemet.
- Mutatnom kell valamit, gyere! – suttogta, tőlem alig pár milliméterre. Megborzongtam. Tudtam, mire készül, de nem ellenkeztem. Puha ajkai érintették az enyémeket, ez azonban csak a pillanat varázsáig tartott. Elmémben megjelent egy kép… Sasuke képe. Hiába próbáltam elhessegetni, másra gondolni, nem tudtam. Az alatt az egy másodperc alatt, amíg Okasu csókolt, csak őt láttam. Mikor abbahagyta, a kép is eltűnt, és a fekete szemek helyett ismét a sötétkék szempár csillogott rám. Éreztem, ahogy megragadja a kezemet és húz maga után. Teljesen kába lettem. Ködös tekintettel futottam utána. Most éreztem csak igazán Sasuke hiányát. Az utolsó, és egyben első csókunk jutott az eszembe. És az utolsó mondat, amit hozzáintéztem…

„Szeretlek!”

Okasu megtorpant. Egy nagy, fehér teremben voltunk, előttünk pedig egy hatalmas emlékképekből álló örvény kavargott. Minden, ami épp történt a Földön, ott volt előttünk. Láttam, ahogy Sasuke a nappaliban ül a kanapén, és gondolkozik. Értetlenül néztem Okasura, de ő nem nézett rám.
- Beszélhetsz vele, ha akarsz… Csak bele kell lépned az örvénybe! – mondta, még mindig lefelé nézve az örvényre. – De tudnod kell, hogy ő már nem emlékszik rád! – tette hozzá halkabban. Felé fordultam teljes testemmel.
- Okasu, nézz rám, kérlek! – kértem komolyan. Felém fordította a fejét. Fájdalmas tekintettel pásztázta az arcomat. Mintha nem bírná ki, ha elmennék. – Szeretsz? – suttogtam kerek szemekkel. Nem válaszolt, csak szomorúan elmosolyodott. Tudtam, mit érez, nem kellettek a szavak. Mégsem bírta ki, hogy ne magyarázza meg. Szemeivel ismét az örvényre meredt.
- Mióta itt vagy közöttünk, már azóta tudtam, hogy egy nap még sokkal többet fogsz jelenteni nekem, mint egy egyszerű barát. De… én azt akarom, hogy boldog légy. Így nem tartalak vissza! – magyarázta, és ismét rám nézett. Könnyek gyűltek a szemembe, és átöleltem őt. Viszonozta az ölelést, majd eltolt magától. Éreztem, ahogy sarkam már nem a talajon van. Kezdtem hátrafelé dőlni.
- Hogy jutok vissza? – kérdeztem gyorsan.
- Lehetséges, hogy sehogy. Örülök, hogy a barátod lehettem, Haruno Sakura! Ne feledd, én hiszek benned! – kiáltotta utánam. Én még egy utolsó, döbbent pillantással, a szemem sarkába pár könnycseppel rámosolyogtam, majd elvesztem az örvény sötét emlékei között.


Ahogy kinyitottam a szemeimet, döbbenten vettem észre, hogy Sasuke nappalijának kellős közepén állok. Ő látszólag nem vett észre engem. Zavartan tűrtem hosszú hajamat a fülem mögé. Igen, hosszú maradt. És az angyal ruhám is rajtam volt.
- Sasuke! – szólaltam meg halkan, bátortalanul. Nem nézett rám, nem válaszolt. Szomorúan néztem a kezemre. Csettintenem kellene? – gondoltam.
- Miért? – szólalt meg váratlanul Sasuke. Csodálkozva néztem rá. – Miért érzem úgy, hogy nem vagyok az, aki voltam? Miért érzem úgy, hogy valami hiányzik? – kérdezte magától, és nagyot sóhajtott. Komoran meredtem rá, majd határozottan bólintottam, és csettintettem. Sasuke rám emelte fekete szemeit. Olyan mérhetetlen kíváncsiság és értetlenség csillogott bennük, hogy összeszorult a szívem. Okasu előre megmondta. Nem emlékszik majd rám…Csalódottan sóhajtottam.
- Honnan ismerlek én téged? – kérdezte Sasuke, egyik szemöldökét felvonva, kíváncsian, mint azt vártam. Leültem mellé, és kezeimet az ölembe helyeztem, fejemet lehajtottam. Ő még mindig kíváncsian nézett engem.
- Régi emlék vagyok! – suttogtam szomorúan.
- Régi… emlék? – kérdezett vissza bizonytalanul. Bólintottam.
- Tényleg nem emlékszel rám, igaz? – kérdeztem fájdalmas tekintettel. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Nem. – rázta meg a fejét. A földet kezdtem vizsgálni, majd hirtelen eszembe jutott valami.
- Talán ez majd emlékeztet… mindenre… - suttogtam, és jobb kezemet a tarkójára helyeztem, majd magamhoz húztam, és megcsókoltam. Ő egy ideig döbbenten, kerek szemekkel nézett a hátam mögé, majd lágyan visszacsókolt, és hanyatt döntött a kanapén. Jobb kezével megtámaszkodott, bal kezével pedig a hátamat tartva húzott egyre közelebb magához, hogy mélyítse a csókot. Hirtelen ajtócsapódást hallottunk, mire eltávolodtunk egymástól. Sasuke lemászott rólam, és kérlelő tekintettel nézett rám.
- Tűnj el! – suttogta. Megráztam a fejemet.
- Ha Naruto az, akkor nem tudok. Ő mindenképp meglát! – válaszoltam idegesen, sűrűn véve a levegőt, hisz nem csak hogy Naruto miatt aggódtam, de a csók miatt egy ideig nem is vettem levegőt. – Ugye emlékszel rám? – kérdeztem magabiztosan. Sasuke elém lépett, és mosolyogva végigsimított az arcomon.
- Még egyszer nem tudnálak elfelejteni, Sakura! – suttogta, és újra megcsókolt. Bizonyossá vált számomra, hogy nem hazudik. Naruto ekkor lépett a szobába, és a kezében lévő papírokat leejtette döbbenetében.
- Sakura-chan, Sasuke? – kérdezte zavarodottan. – Hogy kerülsz ide, Sakura-chan? – vonta fel szemöldökét csodálkozva. Sasuke ellépett előlem, és mellém állt, hogy láthassam Narutot.
- Okasu és az emlékörvény… - suttogtam. – Valójában magam sem tudom, hogy történhetett. Az emlékörvény csak emlékeket mutat meg, teleportálni… nem tud. – néztem bizonytalanul Naruto égszínkék szemeibe. Ő értetlenül nézett rám vissza.
- Vissza kell menned! – suttogta összeráncolt szemöldökkel, sajnáló tekintettel. Őszintén sajnálta, hogy ezt kellett mondani. Én megráztam a fejemet.
- Nem megyek! Szeretem Sasukét, mindennél jobban. – mondtam határozottan.
- És én is szeretem őt! Nem tudnám újra elveszíteni… - tette hozzá Sasuke, és átkarolta a derekamat. Naruto felnézett a plafonra. Egy nagy harang csengő hangja töltötte be a házat. Követtük szőke barátunk példáját.
- Igazat mondtok! – mondta, és szemeit ránk emelte. – Ez a tanács harangja volt. A küldetésem véget ért… Sasuke megtalálta az igaz szerelmet! – jelentette ki komolyan Naruto, és elvigyorodott a végén. – Vigyázzatok magatokra, főleg te, Sakura-chan! – emelte fel mutatóujját bíztatóan. – A tanács mindjárt itt lesz! – tette hozzá, majd leengedte kezét, és még egyszer ránk mosolygott, majd eltűnt. Bizonytalanul pillantottam Sasukéra, aki mosolyogva húzott ismét magához.
- Amíg a tanács el nem választ! – mosolyogtam rá magabiztosan, és újra, immár teljesen átadva magamat, megcsókoltam.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.