|
7. fejezet
Egy csaj 2011.05.16. 13:09
Ööö…Hát… tudjátok…én…Elég! Igazság szerint fogalmam sincs, nem tudom! Mit mondhatnék, mikor az életem kezd kegyetlenül megváltozni? Semmit! Vagyis nem, csomó mindent mondhatnék, de felesleges a kerítőduma. Az a helyzet, hogy…
I don’t know!
- Kankuro, húzz a képemből! – rivalltam rá Kankyra, aki már vagy ötödszörre tornászta be magát a látókörömbe, vagyis egy kukkot nem láttam tőle. Méregetve figyelte az arcomat. Az orra szinte hozzáért az enyémhez.
- Nyomaszt valami! – egyenesedett ki diadalittasan, és kezeit keresztbe fonva.
- Nem mondod. Tudod, ezer dolog nyomaszthat egy embert. Először is… Sasori! Másodszor is… Gyil… - kezdtem, de Tenten a kezét a számra tette. – Naah! – méltatlankodtam, már ahogy tudtam.
- Sakura! – sziszegte összeszorított fogakkal, és tenyerét levette a számról.
- Jól van na! – dőltem hátra, de talán túl elhamarkodott voltam. Kisebb sikítás közepette a földön kötöttem ki. - Kurva életbe! – suttogtam, miközben próbáltam felállni.
- Á-á! Sakura, a padnak nincs háttámlája! – röhögött Temari. Igazán rendes, köszönöm szépen.
- Fogd be! – vetettem oda neki. Ő csak vigyorgott. Hinatára néztem, aki ugyancsak kuncogott. Sőt! Már Tentenből is kezdett feltörni a röhögés.
- Mennyetek a francba! – mondtam. Kanky persze ezt is félreértette…
- Nem is tudom, én nem csípem a francia kaját… - tűnődött el.
- Kankuro! – fordultam oda hozzá.
- Igen? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Hülye vagy! – jelentettem ki. Duzzogva fordított nekem hátat, én meg nem törődve se vele, se a többiekkel, elhúztam a csíkot. Humorom nem volt ehhez a szánalmas bandához. Vagyis per pillanat annak gondoltam őket, miközben lehet, hogy pont én voltam a szánalmas. Kezdtem elveszteni egykori önmagamat. Ino felbukkanása egyszerűen mindent… mindent elrontott! Nem tudtam, nem tudhattam, meddig bírom még!
- Sakura!
Nem akartam megfordulni, hisz pontosan tudtam, ki áll mögöttem. És most jön a nagy magyarázkodás, hogy az nem is úgy volt, aztán meg még ezer más dolog, hogy elterelje a figyelmemet.
- Hagyj békén! – kiáltottam dühösen. Hideg ujjak fonódtak a csuklómra, és erősen megszorították. Kénytelen voltam megfordulni, hogy a szemébe mondva mondhassam meg neki… hazudott, és ezt soha nem bocsátom meg neki. Kikerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy nem Sasori szorítja a kezemet.
- Mond, te létfontosságúnak tartod, hogy figyeld minden rezdülésemet? Mindig mindenhol ott vagy, nem unod már? – kérdeztem gúnyosan. Ő csak nézett rezzenéstelenül. Láttam rajta valami furcsa, különös dolgot. Félelem lappangott a szemében. „A szem a lélek tükre!” – hallottam egy idegen hangot a fejemben. Megrezzentem.
- Tudsz róla, hogy Ino ki akar téged csinálni? – kérdezte feszülten.
- Persze… - jelentettem ki nyugodtam, mintha minden nap meg akarna valaki ölni.
- Őrült vagy! – engedte el a kezemet. Végre!
- Miért érdekel téged, milyen vagyok? Pár héttel ezelőtt azt se tudtad, hogy létezem! – vetettem oda idegesen.
- De én… - kezdte, majd megakadt. Csodálkozva néztem rá. Sose láttam még ilyennek. Olyan furcsa volt… - Emlékszel arra a csillagra? – kérdezte váratlanul, kirántva a gondolatmenetemből.
- Milyen csillagra? – kérdeztem vissza. Nem tudtam, mire gondol.
- Ugyan, tudom, hogy te is láttad! A csillagra, ami azon az estén olyan fényesen ragyogott…
Megértettem. Arra a csillagra gondolt, amit kiszúrtunk, mind a ketten.
- Mi van vele? – sóhajtottam. Nagyon szerettem volna végre faképnél hagyni, és ugyan megtehettem volna, mégis maradtam.
- Megváltoztatta az életemet! – vallotta be őszintén, halkan. Meglepődtem. Talán az ő lelkét is ugyanolyan teher nyomja, mint az enyémet? Ő is ugyanúgy érez, mint én? Az én életem is szokványos volt, egészen addig a napig. Felkavaródtam, valaki szedjen ki a centrifugából!
Elmélyülten fürkésztem az arcát, és nagy döbbenetemre elvigyorodott. Egyik kezével átkarolta a derekamat, és hirtelen magához húzott, a másikat a tarkómra helyezte. Időm se volt kapcsolni, és már a nyelvét éreztem a számban. Idegesen próbáltam eltolni magamtól, de nem bírtam. Gondolataim sűrűn peregtek, és csak olyan egyszerűen azon kaptam magamat, hogy visszacsókolok. Dühös voltam magamra, de a gondolat akkor is megállíthatatlan volt: Szörnyen jól csókol! Mikor már kezdtem reménykedni abban, hogy a pillanat sosem ér véget, eltávolodott tőlem, és kajánul elvigyorodott. Komoran néztem a szemeibe. Hátrálni kezdett, majd hátat fordított nekem. Láttam, ahogy a haverja is elvigyorodik, és elővesz egy kis pénz. Fogadás volt! – futott át a rémisztő mondat az agyamon. Elővettem a kunait a zsebemből. Sakura! Nyugodj meg! Kérlek, csak most az egyszer… - próbáltam magamra erőltetni a nyugalmat, nem ment. Kezdtem pedig remélni, hogy jut nekem is egy kis romantika. Hát nem, az én életembe sose jöhet fény! Bemértem a célt, és eldobtam a kést. Kisebb szakadáshang jelezte, hogy amit akartam, elértem. Elégedetten fordítottam neki hátat én is.
- Menny a francba!– hallottam a gúnyos, igazán kedves hangot.
- Nem csípem a francia kaját, de azért, meghívsz egy vacsira? – pillantottam vissza a vállam fölött vigyorogva, és a pólóján lévő szakadást figyeltem. Felhasználva Kanky hülyeségét, az életem máris derűsebbnek tűnt. Épp menni készültem, mikor a hangja újra megállított.
- Meg!
Nem néztem hátra, nem is fordultam meg, Csak álltam, és mosolyogtam.
- És baj, ha én nem megyek el rá? – kérdeztem gúnyosan.
- Nem. – válaszolt higgadtan.
Lassú, majd egyre gyorsabb léptekkel elsétáltam. Vidám hangulatomhoz párosult a szokatlanul feltűnő mosolyom. Visszatérek, hogy újra elhagyjam magamat? Nem, most az egyszer összekapom azt az ezer cseppből álló felhő-lelkem, és megoldom a problémáimat úgy, ahogy Haruno Sakura szokta! Visszamentem a lányokhoz. Nagy szerencsémre Kankuro már nem volt ott. Izgatottan, fülig érő vigyorral ültem le.
- Nah, nézd meg! – mutatott rám Temari Hinatához beszélve. – Pár nappal ezelőtt citrom, most meg vadalma! Öcsém… - sóhajtott feladóan.
- Minek örülsz így? – kérdezte kíváncsian Hina.
- Csókot kaptam! – mosolyogtam halkan. Tema felkapta a fejét, és fürkészve nézegette az arcom.
- Kitől? – érdeklődött, nem is leplezve mérhetetlenül nagy kíváncsiságát.
- Sasuke-kun! – suttogtam.
Temari padlót fogott, pontosabban hátra vágódott, és pont mint én egy negyed órája, a földön kötött ki.
- Á-á! Temari, a padnak nincs háttámlája! – vigyorogtam. Egy másodperc alatt felugrott, és a két vállamat megfogva, rázogatni kezdett.
- Te Uchiha Sasukétől csókot kaptál?! – kérdezte hitetlenkedve.
- Nyelves csókot! – vigyorogtam.
- MII??? Sasuke lesmárolt téged?! – meredt rám nagy szemekkel.
- Mondom, hogy igen! – nyögtem nagy nehezen. Forgott velem a világ, Tema rázogatásainak köszönhetően. – Hagyd abba, kidobom a taccsot!
Végre leállt, és leült velem szemben, Hina mellé. „Mindent tudni akarunk!” tekintettel meredtek rám. Mindent elmondtam nekik, ők pedig nagyobb és nagyobb szemekkel fixíroztak.
- Néha jobb másnak tűnni! – sóhajtott Hinata az eget nézve.
- Miért? – néztem rá csodálkozva.
- Mert akkor mindennek egész más a vége! – mondta egyhangúan. Bólintottam. Nem tudom, honnan jutott ez eszébe, vagy épp miért mondta, de szokatlanul szomorúnak tűnt.
- Nyögd ki! – mondtam bátorítóan. Értette, mire céloztam. Nagy levegőt vett.
- Veszekedtünk Narutoval! – mondta halkan.
- És? – vonta fel a szemöldökét Temari.
- Azt hiszem, hogy lassan… szakítani fogunk! Ez így nem megy. Szeretem, de nem hiszem, hogy ez segít. Ha folyton iszik, és minden alkalommal összeszed valakit, hogy bízzak benne? – kérdeztem reménnyel telt hangon, hátha mi tudunk segíteni. Együtt érzően néztem a szemeibe.
- Talán…csak egy kis időre van szükségetek! – próbálkozott Tema.
- Kifutunk az időből! – rázta meg a fejét Hina. – Félek, ezen már semmi sem segíthet! Naruto és én annyira…
- Ki ne mond! – vágtam a szavába az asztalra csapva. – Különböztök? Hova tűnt az a Hyuuga Hinata, akit ismerek? Te magad mondtad, néha jobb másnak tűnni! Hát változz meg, és… - sejtelmes mosolyra húztam a számat.
- És, és? Nyögd már ki, gyerünk! – sürgetett Temari.
- Csábítsd el! – vettem halkabbra a hangom, és ravaszul elvigyorodtam. Talán most esett le nekem is, mit is mondtam. Csábítsd el...
- Ezt meg, hogy érted? – csodálkozott Hina.
- Ugyan Hina, ismerd el, ha te lennél a világ egyik legszexibb csajszija, tuti nem akarna mást, csak téged! Vagyis… változz meg! Vad, szenvedélyes, egyszóval más! Egész más… - magyaráztam izgatottan.
- Sakura, ez olyan… - kezdte lenézően Tema, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Tudom, tudom… Dei-kunos volt! – vigyorogtam rá. Ő meghökkenve bámult, majd elvigyorodott.
- Visszatértél?
- És maradok is! – vágtam rá határozottan.
- Rendben! – hallottam Hinata remegő hangját.
- Tessék? – nézett rá lassítottan Tem.
- Megváltozom! – válaszolta bátran, elszántan és hangosabban.
- Saku, ragályos vagy! Isten mentsen, hogy én ne kapjam el! – imádkozott.
Mosolyogva akartam hátradőlni, de mint azelőtt is, a pad most is kicseszett velem. Csodálkozva ültem a földön. Temari és Hinata komoran meredtek rám, mire én nevetni kezdtem. Ők látva ezt, velem nevettek.
*
- Szóval akkor most tetszik Sasuke? – kérdezte mosolyogva Temari.
- Lehetséges! – válaszoltam könnyedén, vigyorogva.
- Nekem nagyon úgy tűnik! – bökött oldalba Hinata.
- Azaz igazság, hogy teljesen, totálisan… nem tudom! – mosolyogtam.
Gyűlölnöm kellett volna Sasukét, csúnyán kihasznált, nem egyszer hülyét csinált belőlem. Mégis… Nem tudtam, mit érzek, nem tudtam, hogy gondolom. Csak tettem, amit a sors kívánt tőlem. Ki tudja, mit tartogat a jövő? Én nem, és nem is akarom megtudni. Egyszerűen csak…
- Hogy én hogy utálom ezt a rohad padot!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
