Bizalom

„Néha úgy érzem, hogy ha van valami, ami igazán fontos a mai világban, az a bizalom. Nap, mint nap másról se hallani, mint tőrbe csalt, becsapott emberekről, akik nem tehetnek arról, hogy rossz emberbe vetették a hitüket. Legyen szó üzletről, szabadságról, vagy akár a szerelemről. Embertársaink, akár a vadászok, mindenhol csapdát állítanak nekünk, s közben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mi nem hagyunk magunk mögött ugyan olyan kelepcéket.”

~Berill~

Sakura

   Szeretek a betegeimmel beszélgetni. A kislányok mindenfélét összefecsegnek, velük igazán mókás még a gyógyítás is. A kisfiúk morcos képpel ülnek a rendelőben, és csak azután oldódik meg a nyelvük, miután meglátják az injekciós tűket. Olykor-olykor még a tinédzsereket is szóra lehet bírni. Egyedül a felnőttek azok, akikkel nem felüdülés a beszélgetés. Vannak, akik csöndesen, hallgatagon várják, amíg elvégzem a vizsgálatot. Nem szólnak, mégis mikor ránézek a karikás szemeikre, beesett arcukra, olyan mintha üvöltenének. Persze akadnak, akik előszeretettel mesélik el egész élettörténetüket az alatt a húsz perc alatt. A legszomorúbb sors még mindig azoknak jutott, akik testükön kék-zöld foltokkal jelennek meg, és igyekszenek meggyőzni engem és kollégáimat, hogy nem történt más, csupán takarítás közben elestek.

   Azokat a nőket verik. Hogy sebeiket kik okozzák, nem nehéz kitalálni. Iszákos férjek, feldúlt gyermekek… Ha akarnám se tudnám eltitkolni, mennyire felzaklatott az az idős asszony, aki ma az utolsó páciensem volt. Ő nem kertelt. Amikor megkérdeztem, ki bántotta, azt mondta, hogy az élettársa.

Elmondta, hogy iszákos, mihaszna, semmirekellő férfival él együtt. Elmondta, hogy hiába bánnak vele ilyen alattomosan, nem tud mit tenni, nem parancsolhatja azt a szívének, hogy harminckét év után ne szeressen. Mielőtt távozott volna, megkérdezte, hogy átérzem-e miről beszél. Sasukéra gondoltam, a szelíd mosolyra az arcán, az óvó, erős kezeire. Tudtam, hogy iszonyatos hatalom rejtőzik benne. Belenéztem az asszony szemeibe, és megmondtam neki, hogy „nem”. Nem. Egyetlen pillanatig sem, soha, nem jutott eszembe félni Sasukétól.

   A hölgy lesajnáló tekintettel indult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, a válla fölött hátra szólt. „Az olyan fiatal, naiv lányok, mint amilyen maga, és egykor voltam én is, mindig kifogják a leglehetetlenebb fickókat.”

   A lemenő nap csodálatos halványrózsaszínre festette a horizontot. Hazafelé tartottam, amikor leültem a padra elmélkedni. Mielőtt hazamegyek, végig kellett gondolnom a ma elhangzottakat. Félnem kellene Sasukétól? Nem szabad megbíznom benne?

Ezekre a kérdésekre azóta keresem a választ, amióta visszatért a faluba. Nem! Nem szabad engednem, hogy néhány keresetlen szó miatt megrendüljön a bizalmam! Azt mondta, szeret. Hiszek benne, hogy ha Sasuke Uchiha egyszer valakinek azt, mondja, hogy szereti akkor az úgy is van – győzködtem magam, miközben a nyakamban lógó hópihés nyakláncot szorongattam. A tökéletes bizonyíték, hogy feltétel nélkül bízhatok benne.

- Ha még arra sem tartasz méltónak, hogy velem beszéld meg a kételyeidet, ahelyett, hogy magadat gyötröd, akkor nem értem kinek kellene maradéktalanul megbíznia a másikban.

Ijedten kaptam hátra a fejem. Sasuke ott ált mögöttem, és a vörös szemeit enyémbe fúrta.

Sharingan. Hallott mindent.

- Mert az, hogy a fejemben turkálsz eget rengető bizalomra ad okod, igaz?
Csípős válaszomon meglepődött, majd ismét a feketére váltottak szemei.

- Eddig sohasem mondtad, hogy zavarna.

Megkerülte a padot és leült mellém. Alig vett levegőt, dühös volt, én pedig elszégyelltem magam. Elég volt rá egyetlen pillantást vetnem, és máris biztos voltam benne, hogy mellette semmi baj nem érhet.

- Már egy órája otthon kéne lenned, jobbnak láttam, ha elindulok érted. Amikor észrevettem, hogy egymagadban ülsz itt, már tudtam, hogy megint valami hülyeségen gondolkodsz.

Amennyire csak lehetett, kihúztam magam, és felháborodva adtam tudtára nemtetszésemet.

- Nem szoktam hülyeségen gondolkodni!

Elfordította a fejét, a semmibe nézett. Sokáig nem szólt.

Néma percek követték a még némábbakat. Az őszi, csípős szél kezdett feltámadni. Fáztam. Szerettem volna hozzábújni, de tudtam, most nincs jogom hozzá. Valamit megint elrontottam, elég volt ránéznem.

   Sasuke nagyon keveset beszél az érzéseiről, ám szemei annál tisztábban tükrözi mi minden lakozik ott, bent. Szomorú volt és feldúlt.

   Lenéztem a padon nyugvó ujjaira. Óvatosan, mint aki bűnt készül elkövetni, rátettem a kezemet a kézfejére. Azonnal elkapta őket…

- Szóval, te nem tartod hülyeségnek, azt hogy én képes lennélek téged megütni.

   Döbbenten vettem tudomásul, hogy így kimondva milyen nagy jelentősséggel bír az, amin gondolkodtam. Hiszen, igen, valóban erre gondoltam.

Teljes testével felém fordult. Hatalmas volt és erős, de nem éreztem félelmet, pont, mint ahogy eddig sem.

- Figyelek minden rezdülésedre, szabályozom minden mozdulatomat, hogy sose ijesszelek meg – mély hangja felébreszti a bűntudatomat.

- Sakura, mindketten tudjuk, hogy nem az a férfi vagyok, aki a nap minden percében azt hajkurássza, hogy mennyire szeret. Sőt, ettől a férfiideáltól nagyon messze állok, és ezt már ezerszer átrágtuk. Lehet, hogy éveknek kell eltelnie, amíg eljutunk odáig, hogy Te megbízol bennem. De, ha azokban az években te konkrétan félsz tőlem, akkor már most abba kell hagynunk.

   Felállt és készült elmenni, én pedig csak ültem és próbáltam felfogni mi is zajlott le az elmúlt másodpercekben. Amint megéreztem lelkemben a fájdalom éles karmait felpattantam, és rohantam utána.

Szorosan átöleltem. Úgy csimpaszkodtam bele, mintha a lelkemet akarná magával vinni.

- Ne haragudj. Néha tényleg hülyeségeket beszélek.

 Gyengéden lehámozott magáról, s amíg én megint elsírtam magam, ő összekulcsolta ujjainkat, és mintha misem történt volna, elindultunk hazafelé.